TÉLI VERS

Ej, ej, garázda tél apó!

Ki ördög hítta kelmedet,

Hogy sz. Mártonnap tájba’ hó

Borítja házi telkemet?

Hogy bámul a vén vaksi hold

Hópelyheken át, mint szitán!

Pedig milyen jó szeme volt

Nyáron, szerelmesek után!

Mily villogó szemmel lesett

Minden sovárgót, csintalant;

Tudta nélkül alig esett

Szerelmi légyott és kaland.

De most bezzeg bámulhat ám,

Míg, amivel lát, kiapad, -

Mégsem jön ifju és leány:

Nagyon szabad künn a szabad.

Sőt a fakó poéta sem

Motollál a négy végivel,

Hanem bent ül kedélyesen

S tollmardosó dolgot mivel:

„Óh, természet halála, tél!

Emígy kapaszkodik bele -

„S te hófehér hó, mint Adél

Fehér, hideg hókebele...”

Pedig jól tudja, a kötél,

Hogy a lány keble nem hideg:

Csak, persze, tiltja szép Adél

Körmét annál hevitni meg.

De én kemencém oldalán

Csak fumigálom a telet;

Megfér kivül szobám falán!

Ne bántsa ezt a kis helyet.

Most fázok, mert van benne mód

Mig el nem ég félölnyi fám:

Akkor... ha elrontom a szót

És fázom, - nem az én hibám.

(1850 nov.)