HÁZIURASÁG

Költők! a végzet ellen

Ám zúgolódjatok:

Én nem panaszkodom már:

Én háziúr vagyok.

Bizúgy, barátim, isten

Fölvitte dolgomat:

Hiába sápadoztok,

Irigykedés miatt.

Szegény, szegény csavargók!

Tudjátok-e, mi a:

Valakinek tulajdon

Lakházzal bírnia?

Hogyan tudnátok, hisz ti

Más ember tűzhelyén

Hányódtok... én is voltam

Olyan szegény legény.

Mit nem szenvedtem én is

Mióta elhagyám

Boldogságom bölcsőjét,

Szerény csöndes tanyám;

Midőn a hű komondor,

Mely gazdátlan maradt,

Olyan keservesen nyítt

Idegen ház alatt!

Ki tudja, mennyi földet

Betüslött, béfuta,

Míg volt urát föllelte

A jó öreg kutya!

S én a viszontlátáskor

Be nem fogadhatám:

Nem volt számára egy zug

A gazda udvarán. -

Most itt van ő is, a hű

Bodré, együtt velem;

Mintha magáé volna

Úgy őrzi tüzhelyem.

S fenntartja a tekintélyt

Mint háziúr ebe;

Szeretném látni, kedve

Ellen ki jőne be!

De ti, költő barátim,

Ha erre vét a hab,

Csak jöjjetek be bátran:

Bodré meg nem harap.

Csak jöjjetek be: nálam

Lehet nyugodnotok:

Fölösleg ágy van, a ház

Sem mindenütt csorog.

És kertem is van, ah, ez

Valóságos liget!

Hűs árnyat benne félszáz

Gyümölcsfa hinteget.

Itten merengek én el

Olykor s szemem ragyog:

Könnytől-e... vagy örömtül

Hogy háziúr vagyok?

Sőt ami több, lakóm is

Van, egy kis föcskepár,

Mely sárfalamra, sárból,

Szerény fészket csinál.

Mely nékem hajnalonként

Friss dallal fizeti

Le a lakbért - s a szállást

Igen szeretheti.

Három fészkét veré már

Le csintalan gyerek:

Most, a csüggedhetetlen!

Negyedszer rakta meg.

Hajh! kezdem én is, melyet

Vészek ledultanak,

Reményim föcske-fészkét

Építni újolag:

Megérem-e, hogy benne

Nyugtot s békét nyerek?

Vagy majd leszórja a sors -

Az a pajkos gyerek...?

(1850)