AZ ÖRÖKSÉG

Azok a magyarok, kik e hazát

Véren vették, vérrel ótalmazák,

Azok a magyarok, ha riadót fúttak,

A halál képétől nem messzire búttak.

Lakásuk volt paripájok háta,

Vetett ágyok kemény nyeregkápa:

Ettek és aludtak vérmocskolta nyergen,

Jártak éjjel-nappal sok nehéz fegyverben.

Nem kérdezték: sok-e az ellenség?

Olvasatlan próbáltak szerencsét;

Tudták, a szerencse mindig ahhoz pártol,

Kinek szive még a halálban is bátor.

Elfogytak, elzülltek ottan-ottan,

Szép országok hevert elhagyottan,

Fölveré az isten mindenféle gyoma,

Éktelenné tette török, tatár nyoma.

Rongált zászló lőn az ő formája,

Nem volt annak színe, sem fonákja,

Itt-amott sötétlett rajta egy-egy vérfolt:

Szép zászlónk, az ország, váznál nem egyéb volt.

E becses zászlónak, a hazának,

Védelmében hányan elhullának!

Vérökben a rúdját hányszor megfereszték

Régi ősapáink! de el nem ereszték.

Igy a zászló, ránk örökbe maradt,

Ránk hagyák azt erős átok alatt:

Átok alatt, hogy, ha elpártolunk attul,

Ne legyen az isten istenünk azontul.

Most telik be, vagy soha, ez átok.

A zászlót, a zászlót ne hagyjátok!

Ha minket elfú az idők zivatarja:

Nem lesz az istennek soha több magyarja.

(1848)