EGYESÜLÉS

Az, mi a költő lelkének

Álomkép gyanánt

Lengett a távol jövendő

Tündér fátyolán;

Az, miért epedt a honfi

Soká, hasztalan,

De nem hitte, csak mutatta;

Hogy reménye van:

Az többé nem álom, nem kétség homálya:

Ismét egy a magyar kettévált hazája!

Magyar nép, igaz rokonság

Túl a bérceken,

Mik sötéten ott kékellnek

Világos egen;

Osztályosunk jóban, rosszban,

Kölcsön támaszunk:

Benned, bárhogy’ hány-vet a sors,

Nem csalatkozunk.

Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten,

És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.

Most szeressük, mert ki tudja

Felőlünk mi áll

Írva a végzet könyvében:

Élet vagy halál?

Oh, ki tudja, nincs-e bennünk

Rejtve már a mag -

Hogy a csak most egyesűltek

Együtt haljanak,

Mint egymásra ismert ölelő testvérek,

Kikben hatni elkezd a lappangó méreg...?

Nem, nem! - Élni fog a nemzet,

Amely összetart:

Kit önvétke meg nem hódit,

Nem hódítja kard.

Megbünhödtük ősapáink

Vétkét súlyosan;

Napjainknak, a jelenben,

Csak erénye van,

S az erényes nemzet jutalma nem égi:

Földön jut dicső és hosszú élet néki.

(1848 máj.)