A RAB GÓLYA

Árva gólya áll magában

Egy teleknek a lábjában,

Felrepűlne, messze szállna,

Messze messze,

Tengerekre,

Csakhogy el van metszve szárnya.

Tűnődik, féllábon állván,

El-elúnja egyik lábán,

Váltogatja, cserélgeti,

Abban áll a

Múlatsága,

Ha beléun, újrakezdi.

Szárnya mellé dugta orrát,

Messze nézne, de ha nem lát!

Négy kerítés, négy magas fal;

Jaj, mi haszna!

Bár akarna,

Kőfalon nem látni átal.

Még az égre fölnézhetne,

Arra sincsen semmi kedve:

Szabad gólyák szállnak ottan

Jobb hazába;

De hiába!

Ott maradt ő, elhagyottan.

Várja, várja, mindig várja,

Hogy kinő majd csonka szárnya

S felrepűl a magas égig,

Hol a pálya

Nincs elzárva

S a szabadság honja kéklik.

Őszi képet ölt a határ;

Nincsen rajta gólyamadár,

Egy van már csak: ő, az árva,

Mint az a rab,

Ki nem szabad,

Keskeny ketrecébe zárva.

Még a darvak hátra vannak,

Mennek ők is, most akarnak:

Nem nézi, csak hallja őket,

Mert tudja jól,

Ott fenn mi szól,

Ismeri a költözőket.

Megkisérté egyszer-kétszer:

Nem bírná-e szárnya még fel;

Hej, dehogynem bírná szárnya,

Csak ne volna

Hosszu tolla

Oly kegyetlen megkuszálva!

Árva madár, gólya madár,

Sohse nő ki tollad, ne várd,

Soha többé, fagyos télig;

Mert, ha épen

Nő is szépen:

Rossz emberek elmetélik!

(1847)