MI TAGADÁS...

Mi tagadás, én víg vagyok, ha látják,

Nem győz rajtam nevetni kis öcsém,

De fátylába von elbusongó lágyság

Félre szobámnak csöndes hűvösén.

Ó, nem bánt engem asszonyság meg lányság,

Nagy problémák csomóját nem kötém,

Nem bánt a vallás, a papok, misék:

Csak valami nagy... Egyedüliség...

Ó, neked azt, ha úgy megmagyaráznám!

Kis paradoxok emésztő sulyát,

Ha mint nagy festők méltán csodált vásznán

Élni látszanak a festett gulyák,

Bivalycsordám is én elődbe ráznám,

Mely lelegeli lelkem sarjuját,

Ha el tudnám mondani, hogy mi öklel!

Ó, ehhez nemcsak rím kell, ehhez több kell!

Ha ez a vers hát épp csak délibáb lesz,

Nagyító, elferdítő, torzitó,

Bocsáss meg érte, hisz örök hibám ez,

Kimondanám, mi ki nem mondható,

Mint rossz szabó, ki túlfinom ruhát kezd,

Mely keze alatt már csak rontható,

Aethert hogy varrjon Árpád kontár tűje,

Kubelik ő, de nincsen... hegedűje...