AZ ÍNSÉGNEK ÉS NYOMORÚSÁGNAK ENYHÍTÉSÉRE

Enyhíts meg, Úr Isten, bús szívem keservét,

Ki régtűl viseli már súly kezed terhét,

S nyeli kínja mérgét,

Bújának nem lelvén keservében végét.

Ha nem ébresztene néha ez gondolat,

Hogy akiket szeretsz, kezed azokra hat,

Sujtolva sanyargat,

Epedvén megfűlnék, s elnyelne kárhozat.

Így, ha kételkedném, hogy nincs reám gondod,

Sujtolván atyai oktató ostorod,

Gyújtanám bosszúdot,

Mert így is enyim vagy, nagy hiteddel mondod.

Fiad szent igája kit nékünk ajánlott,

S jegyben nyájas terhül vállunkra felrakott,

S azzal néked vallott,

Ne hozzon unásért rám is hát szidalmot.

Legyek én is inkább azok seregében,

Akik részt nyertenek Christus érdemében,

Mosódván vérében,

Mindent elviselhet hatalma nevében.

Hívek szent Istene, könyörülő Atyám,

Könyörülsz, mint atya epedett magzatján,

Viselvén úgy száján,

Hogy el ne tévedjen vétke tág utcáján.

Engedd, hogy amint már szívből meghittelek,

És lelkem őrzővé hitemmel töttelek,

Végig úgy leljelek,

Amint híveidhez jónak ismértelek.

Akaratod szerint vezérelj kedveddel,

Vigasztalj, bátoríts, ne fogyjak búmban el,

Hogy amit kezeddel

Rám vetsz, viselhessem nagy csendesz szívvel el.