[Ó, ki későn futok lelkem orvosához]

Ó, ki későn futok lelkem orvosához,

Ki bizonyos íret nyújt gyógyításához,

Sok esküvéssel is köti magát ahhoz,

Hogy minden órában kész orvoslásához.

Szemem fényében tött kis szálkát, avagy port

Kicsiny ideig is nem szenvedhetem ott,

Lelkemen peniglen rút fekély fokadott,

S arra nem fűl elmém, jóban olly akadott.

Életem Istentől eltávozott s hódult,

Bolygó, rühes juhkínt, ki pusztára szorult,

Mint havi vér ruha, igazságom olly rút,

Érdememnek rólam az gyapja is elhullt.

Nagy restségem mégis tunyasággal terhel,

Noha szegény lelkem csak meg nem hal éhhel,

Rút kárhozatnak is maradott bennem hel,

Csak az Isten keze szakaszthat tőle el.

Christus, igaz pásztor, Istennek szent Fia,

Juhod seregének te tudod, hány híja,

Kilencvenkilencnek valjon századikja,

Nemde én vagyok-é mentül roszabbikja?

Egyedül csak te vagy, ki engem, szegént, szánsz,

Romlott mivoltomban kedvedtől el sem hánsz,

Sebeimmel, mint hű samaritanus, bánsz,

Üdvözültnek lenni kegyelmedből kívánsz.

Engedj bűneimből igaz kifordulást

S azoknak rútságán szívemben pirulást,

Hogy mikor elérem ez világi válást,

Nyerhesse el lelkem az szép boldogulást.