[Boldog, kinek vétkét az Úr megbocsátta]

Boldog, kinek vétkét az Úr megbocsátta,

És sok álnokságit béfödte s takarta,

Érdemlett haragját hozzá nem mutatta,

Sőt sok áldásival ezek felett látta.

Sokan voltak illyek: S többek közt, ím, egy én,

Mindennap rihem kél, de az Úr írral kén,

Gyakorta tévelygek bűnökben hevervén,

De nyájához térít az Úr felkeresvén.

Méltó édes ízit ez Úrnak ismerni,

Ki illyen kegyessen szokott bűnöst verni,

Sőt hogy idvösséget tudnék érdemleni,

Halálra kelleték Szent Fiának menni.

Honnan vadnak ezek, s micsoda érdemből?

Csak az ingyen való merő kegyelemből,

Gazdagot ő tészen, mint nagy Úr, szegényből,

Akit elválasztott magának kedvéből.

Mert mihelt kit választ, azt azonnal híja,

Szent isméretire Igéjéből bírja,

Fia érdeméből meg is igazítja,

S igazulás után élő könyvben írja.

Ez az idvösségnek kútja és folyása,

Sem mélység, magasság ezt félre nem ássa,

aki egyebet vall, kérem, jól meglássa,

Tévelygő ösvényre lábát ne hágtassa.

Az híveknek számát erős pecsét tartja,

Sem bűn, halál, ördög azt fel nem szakasztja,

Szerelmétől őket el nem is választja,

Mert minden dolgokot Úr javokra adja.

Áldott légy örökké, én édes Istenem,

Hogy édességedet kóstoltatád velem,

És morzsalékidban részt engedtél vennem,

Úgy, hogy érdemlenék kölykeid közt lennem.

Mosd, födözd, töröld el sok álnokságimot,

Szenvedd tűréssel is el ugatásimot,

Add szívből bánhatnom téged bántásimot,

S ne hadd erejekben az én vádlásimot.

Ámen, bizony beszéd, minden szód ezen áll,

Aki benned hiszen, nem árt annak halál,

Mindeneket biztat bév kedveddel Szent Pál,

Hiszem hát, hogy rám is kész idvösségged száll.