[Ó, kegyelmes Isten, nézz szépen reám, nyavalyásra]

Ó, kegyelmes Isten, nézz szépen reám, nyavalyásra,

Terjeszd ki fényedet s kezdet, ne bízz és hagyj másra,

Ne vesd is éltemet, kedvemet megszomorodásra,

Gerjeszd fel inkább szívemet áldozatul víg áldásra.

Bűnöm piros szennyét s kék mérgét vesd el színed elől,

Irgalmad szentségét, hó színét viseld rajtam fellyől,

Tisztogass vizeddel, lelkeddel engem kívül-belől,

Hogy el ne szaladjak, váljak igaz, hív oltalmad mellől.

Édes, hív pásztorom, Christusom, emeld fel botodot,

Legeltess, vezérelj, hol jó hely, s őrizz mint juhodot,

Halljam édes szódot, s add jódot, ne vess rám rossz gondot,

Szerencsémben, életemben csak te szabj és rendelj módot.

Inkábblan kedvezhetsz, mint verhetsz, mert kegyes szívű vagy,

Könyörülni szeretsz, meg nem vetsz senkit, vagy kis, vagy nagy,

Jól érzed sebünket, vétkünket, mert vagy lelki hadnagy,

S úgysem vetsz előled senkit, [te] irgalmad mert elég nagy.

Vettem életemet, fejemet lábodnak zsámolyul,

Mint illy bűnös féreg, míg élek, tartalak hű gyámolul,

Tudom, kárhozatnak, pokolnak nem vetsz martalékul,

Mert meghitt lelkem igen tart is hív paizsul s árnyékul.