[Örülhetne szívem]

Örülhetne szívem,

Látván, mely nagy szépen

Erdő, hegy, völgy zöldellik,

Bokor hangossággal,

Kútvíz új forrással

Rakódik, bévölkedik,

Az napnak világa,

Égnek új harmatja

Mindenen terjed, fénlik.

Egy csak, de az nagy ok,

Hogy ritkán mosolyog,

Szám szívem örömével,

Hogy az távol vagyon,

Ki ezeket nagyon

Szépéthetné képével,

S ki mint képében szép,

Kedvem is vele ép

Lenne jelenlétével.

Réten, völgyen, hegyen

Mert ő hol elmegyen,

Duplált szépség követi,

Vidámb minden virág,

Azhová lépik, s hág,

Vagy szeme fényét veti,

Mindeneket vidít,

Ébreszt, éleszt, indít

Szépségének termeti.

Hogy nincs azért kedvem,

Azhol ő nincs velem,

Az nem csoda dolog,

Az madár is kínt vall,

Ha társa elvész, hal,

Nincs öröme, csak bolyog,

Zöldség közt aszú fát

Keres, száll, azhol lát,

Holtig bút visel s vonyog.

Én hát, ki szépségben,

Emberi termetben

Leltem ily nagy hatalmat,

Hogy még füveknek is,

Kikben indulat nincs,

Érzékenséget adhat,

Nem csoda, hogy elmém

Kiáltatván nevén

Velem gyakran hívattat.

Szíve szerint hiszem,

Hogy ő is hí engem

Titkos szava hangjával,

Tudván, hogy még élek,

Éjjel-nappal égek

Szerelminek langjával,

Szent Isten, adj látnom,

Orvosoljon bátron

Szája édes csókjával.