[Kősziklák közt lakó]

KIBEN ECHÓTÚL VESZEN FELELETET

Kősziklák közt lakó,

Erdő nevelt Echó,

Felelj szómra, kit hallál?

Mert minden tertínet,

Ki emberre jühet,

Nálad, tudom, nyilván áll,

Én nagy szerelmemben,

Ki lobog szívemben,

Véget valjon s mi talál?

Hát csak halál tehet

Én kénomban véget,

S éltem meg sem irgalmaz?

Sem őszült vénséggel,

Sem semmi ínséggel

Bennem meg nem ovul az?

Szívem is beszéli,

Titkon jüvendüli,

Hogy úgy lesz holtomig az.

Igaz, én is vallom,

De mi lesz jutalmom,

Sok búm hoz-é mi jókot?

Szeretűm tréfál-é?

Hívségének áll-é?

Vagy hint csak hideg szókot?

Együld meg is hurít,

Mérgivel beburít,

Vet orcámra nagy pókot.

Áldott szolgálatom,

Ha valóban látom,

Hogy csók leszen ő zsoldja,

Benne meggazdagul,

Bútúl szívem tágul,

Friss lesz éjtszaka holdja,

Orcám haloványát,

Kit szerelmivel ád,

Ha csókjával be foldja.

Oldja szívem búját,

S éltem háborúját

Igen megcsendesíti,

Ő savány szerelmét,

Szíve keménségét

Ha már nem öregbíti,

De mi lesz zálogja,

Hogy mérgét megfogja,

Kínomot megenyhíti?

Hitit én tisztelem,

S híven is viselem,

Hozzája szerelmemet,

Kedvem meg nem veti,

Ha megismerheti

Az én törödelmemet,

Ő lesz szerelmessem,

Nála is keressem

Kedves lakóhelyemet.