[Delos szigetéből ez minap Dianna]

Delos szigetéből ez minap Dianna

Jöve Nyír földére rongyossan, fáradva,

S leülvén panasszát így kezdé el sírva:

Keserűségemre termett vad földhatár,

Kin hadát folytatta széllel dühödt tatár,

Ne szálljon rád soha ékes szavú madár.

Égbeli Holdom is vonja meg világát,

Ne ontsa egy fű is rád semmi virágát,

Hogy így vőd el éltem ragyagó villámát.

Hazámban felnevelt fő vadászmesterem,

Ki vadászim között volt főbb hívem s képem,

Elvesztéd előlem rontván csudaképpen.

Tudom, károdot úgy soha nem kereste,

Hogy ezt érdemlette volna tőled teste,

Mint ím, történt szörnyű sebekben eleste.

Véghetetlen átok száll rád sok nemzettől,

Kik laknak Napnyugtig kezdvén Napkelettől,

Gyümölcsed rontatik kőessős fellegtől.

Márs ezeket hallván fegyverben öltözék,

Dárdája kezében, égből leérkezék,

Az Nap is azonban fölyhőben röjtözék.

Mondván: bánatodot, Dianna, enyhíts meg,

Látod, ezen az Nap mint háborodék meg,

Én szívem is mint jég, úgy hűle búmban meg.

Azkit siratsz, nemcsak téged szolgált, tisztelt,

De én hívem is volt, zászlóm alatt is élt,

Szablyája szélinek én köszörültem élt.

Ennek vitéz karja valamelyfelé ért,

Ellene sok ember vagy megholt, vagy kitért,

Megölte haragja, ha kihez közöl fért.

Ennek ő bátyja is udvaromban lakott,

Vitézséghez mi kell, mindent tudott, látott,

Jelt arról éltében gyakran is mutatott.

Nem érdemlett ez föld illyen két fő személt,

Mert mindenikében magunk személye élt,

Meghaladták volt már ők az emberi célt.

Közinkbe valók ők, menny legyen ő házok,

Térjen munkájoknak így immár meg hasznok,

S ne bánjuk, hogy eljött földi szép halálok.

Hogy penig ennyi nagy sok seb esék rajtok,

Kit az ifjabbikon szemeimmel látok,

Azt se véld, hogy volna ártalom vagy átok.

Tudod, földi vérből kell annak könyűlni,

Azki mennyországot kezdi hágni, ülni,

S kellett nékiek is így ahhoz készülni.

Könnyebben hághatják már mennyország útját,

Így nyitván testeken nehéz vérek kútját,

Bocsátván véreknek ki testekből rútját.

Pheobus is érkezék, kezdé el beszédét,

Sírástoknak, úgymond, hagyjatok ti békét,

Mert én elmémnek is ezek bírták fékét.

Minden köztünk való tudományon kaptak,

Azzal garádicsot ide felénk raktak,

Az emberek között mert már untig laktak.

Vitézség, bölcseség kiben öröködik,

Mennyországhoz vonszon, s arra töreködik,

Mi nyájasságunkban lelkek dicseködik.

Hogy éltek változott Jupiter kedvéből,

Lött az mindnyájunknak egy végezéséből,

Közzénk jőnek majdan föld kerekségéből.

Megyek húgaimmal én koporsójokhoz,

Elkészítem nekik, mi kell az útokhoz,

Ti is menjetek már vígan hazátokhoz.