Szobrok

Keserű.

Keserű volt a tenger, amikor

a sziklatorkon legörögtem,

csigalépcsőn kavics, pörögtem,

búgott a csigahéj utánam,

mint az emlék a puszta házban,

zörögtem,

mint vasszilánk a koponyában.

Aztán kigurultam a partra.

És szobrok voltak ott.

Egy talapzaton,

bőrrel fedett teknőctojás:

koponyám forrt-forrt a napon,

elgurult fehér sisakom

egy buborék a homokon,

feküdtem, sziklát ért a vállam,

mocskos, mocskos fehér ruhában.

Kíé ez a tömb?

Ki volt, aki hegynyi palából

irtózatos indulatával

hasogatta ki ezt a közönyt?

S a bádogok rajtam, a bádogok.

Horpadt szelencék,

amint a fényt dadogva visszaverték,

egy repülőgép roncsa fénylik így,

de bent még mozdul, ami él,

karóraszíjon némi vér,

feküdtem a sziklára kenve,

az elevenség mocska a kövön.

Nincs makacsabb, makacsabb,

egy kőbe dobod magadat,

egy tárgyba dobod, egy kőbe dobod

eleven nyakadat,

ez már kőbeli évszak,

lecsavarva az élete félvak,

ki véste ki ezt a közönyt?

Ki volt, aki hegynyi palából

eleven nyakadat?

Só és homok és fent a kőtömb,

mint egy barlang az égbe vájva,

ez a viszonylagos öröklét,

ez az ásványok félhomálya –

zúg, zúg a víz, egy Föld az ágya:

keserűsége kőedényben.