Harbach 1944

Thurzó Gábornak

Újra és újra őket látom,

a hold süt és egy rúd mered,

s a rúd elé emberek fogva

húznak egy roppant szekeret.

Vonják a növő éjszakával

növekvő óriás kocsit,

a testükön a por, az éhség

és reszketésük osztozik.

Viszik az utat és a tájat,

a fázó krumpliföldeket,

de mindennek csak súlyát érzik,

a tájakból a terheket.

Csak szomszédjuk esendő testét,

mely szinte beléjük tapad,

amint eleven rétegekben

egymás nyomában inganak.

A falvak kitérnek előlük

és félre állnak a kapuk,

elébük jött a messzeség és

megtántorodva visszafut.

Térdig gázolnak botladozva

facipőiknek alacsony,

sötéten zörrenő zajában,

mint láthatatlan avaron.

De törzsük már a némaságé.

Magasba mártják arcukat,

feszülten mintha szimatolnák

a messze égi vályukat.

Mert fogadásukra már készen,

akár egy megnyiló karám,

kapuit vadul széttaszítva

sarkig kitárult a halál.