[Vérrel és fekete ráccsal]

Vérrel és fekete ráccsal vagyunk körülvéve, nincs gondolatunk, amit megélhetnénk. Lent járunk az emlékeink között, öreg gyerekek utaznak velünk, a fákról leolvadnak az acéllevelek, kinyitjuk a tenyerünket és azt mondjuk: ami benne van röpüljön föl a szabad levegőbe.

Ahhoz, hogy valaki elbírja az életet, le kell szoknia a jóról és a rosszról. Tudnunk kell, hogy a világkonstrukció részei vagyunk. Minden csak a mában van és a mi részünkre van. Sáros keréknyomoknak, harangzúgásnak és emberi tragédiáknak vagyunk a részei.

A ma emberét a konstrukciók megismerése és az elemek legyőzésére való törekvés jellemzi.

Fizika és metafizika.

Centrális és decentrális.

Egoizmus és kollektivizmus.

Mind belőlem kiinduló és hozzám visszatérő magamtörvényei.

A tisztaság kristály tenyerén fekszünk és érezzük, hogy minden a mi belső, vérbeli rokonunk. Minden a mi rokonunk, tehát szigorúaknak és keményöklűeknek kell lennünk. A világ mai képén rossz, naturalista festők dolgoznak. Végre is meg kell fejni a teheneket, szét kell hasogatni a nagy történelmi vásznakar és ki kell jelenteni, hogy mi is itt vagyunk.

Ember! Konstruktőr!

Egyensúly.

Élettisztaság.

Ahol felszakadnak a mi álmatlan éjszakáink.

Költők fölfogják az idők láthatatlan jeleit.

Ha nem virágoznának bennem lángok, amik feléd kiáltanak, már rég meghaltam volna. De a szív tűzből van és idegen ajtókon kopog. Látom a partokat, amint elfolynak mellettem s szemeim előtt kinyílik a tér a világossággal áldott.