你让我等，我就等；你驱赶，我就走，

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,

这是我仅存的羞耻，化作了沉默——

maradék szemérmem némasága ez,

反正我开口你也不会听见，

úgyse hallanád meg, hangot ha adok,

不如将浓稠的怨诉全吞进无言。

sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:

我忍耐，顺从，任你怎样摆布：

mint Izsák az atyját, én se kérdezem,

像以撒在天父面前，我也不问缘故——

mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,

不问你为何折磨我，我只默默领受，

szófogadó szolga, ami hátra van.

做个听话的仆役，直到走完该走的路。

Keserüségemre úgy sincs felelet:

我的苦涩，反正等不到回答：

minek adtál ennem, ha nem eleget?

既然本就不让我饱足，那何必还给我食物？

miért vakitottál annyi nappalon,

既然你的光芒，终不能成为我的太阳，

ha már ragyogásod nem lehet napom?

为何又用那么多白昼，刺瞎我的双眼？

Halálom után majd örök öleden,

等我死后，躺进你永恒的怀抱，

fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,

到那时，我要控诉你对我所做的一切，

karjaid közt végre kisírom magam,

在你的臂弯中，我终于能将泪水哭尽，

csillapíthatatlan sírok hangosan!

止不住地哭，放声地哭！

Sohase szerettél, nem volt pillanat,

你从未爱过我，没有过一刻。

ennem is ha adtál, soha magadat,

就算给过我吃的，也从未给我过你自己。

örökkön-örökké sírok amiért

永永远远，我要为这一切哭泣——

annyit dideregtem érted, magamért!

我曾为你、为我自己，颤抖过多少个晨夕。

Végeérhetetlen zokogok veled,

与你一同，哭到无尽中去，

ahogy szoritásod egyre hevesebb,

随着你的拥抱越来越紧，

ahogy ölelésem egyre szorosabb,

随着我的双臂逐渐收拢——

egyre boldogabb és boldogtalanabb.

越来越幸福，也越来越不幸。