Preklinjem te, Sveti Blaže, pomozi mi!

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!

Sećam se još kao dete dve bele sveće

Gyermekkoromban két fehér

su mi stavili u križ preko mojih slabašnih ramena

gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon

i poput preplašene srne sam promatrao

s úgy néztem a gyertyák közül,

svet uklešten između stubova sveća.

mint két ág közt kinéző ijedt őzike.

Usred zime, na dan svetog Blaža

Tél közepén, Balázs-napon

očarano sam promatrao starog popa

szemem pislogva csüggött az öreg papon,

ko je molitvu nad mnom nagnuto

aki hozzád imádkozott

tebi govorio, kako sam pun pijeteta

fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az

ispred oltara klečao

oltár előtt, kegyes szokás

neuko mrmljao molitvu, što ni on, ni ja

szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,

nije potpuno razumeo. Ali ti si

s ő se jól értett. De azért

me poslušao i zaštitio moj dečački

te meghallgattad és megóvtad gyermeki

život od zagušljive

életem a fojtogató

difterije i opasnih režnjeva

torokgyíktól s a veszedelmes mandulák

krajnika, tako uz tvoju pomoć

lobjaitól, hogy fölnövén

doživeo pola stoleća iako, stidim se,

félszáz évet megérjek, háladatlanul,

na tebe nisam ni mislio.

nem is gondolva tereád.

Nemoj me kazniti zbog mog nehata, i danas me čuvaj,

Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,

pomozi, biskupe Sebaste!

segíts, Sebasta püspöke!

Vidiš, ovako mi živimo, poput deca, naivno,

Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,

ne osvrćemo se unazad, odlazimo

hátra se nézünk, elfutunk

putem vreve napuštajući vaše ruke,

a zajló úton, eleresztve kezetek,

ruke viših duhova – al vi

magasabb szellemek – de ti

samo se smeškate, kao što mudracima priliči.

csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.

Ne rani vas ako vas ne primećujemo

Nem sért ha semmibe veszünk

al u zlu opet pred vas klečimo

s aztán a bajban újra visszaszaladunk

kao što to ja sada činim

hozzátok, mint hozzád ma én

drhtavim srcem… Možeš me ismejati, Blaže!

reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!

mene, ko kao cviljiv golobradac

ki mint a szepegő kamasz,

kleči na kamenu tvog priludnog oltara –

térdeplek itt együgyű oltárod kövén –

ismej me, al mi pomozi!

mosolyogj rajtam, csak segíts!

Jer podmukla me bolest napala,

Mert orv betegség öldös íme engemet

neprekidno guši,

és fojtogatja torkomat,

grlo mi se suzuje, dah nestaje, pluća

gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm

brekću, i kao neko ko na brdo se penje,

zihál, s mint aki hegyre hág,

pod teretom sve teže savladajući strminu,

mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,

iscrpljeno živim

kifulva, akként élek én

u večnom dahtanju. I već skalpel

örökös lihegésben. S már az orvosok

mi preti, da mi bolestan vrat

kése fenyeget, rossz nyakam

proreže, kojeg sam nekad tako predano

fölvágni, melyet hajdan oly megadón

savio imeđu tvojih sveća,

hajtottam gyertyáid közé,

možda već tad sluteći… Pomozi, Blaže!

mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!

Jer i tvoje sveto grlo su

Hisz a te szent gégédet is

noževi sekli, kad te je opaki paganin

kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány

pogubio: znaš, šta to znači!

kivégzett: tudhatod, mi az!

Ti poznaješ oštricu noža, okus krvi,

Te ismered a penge élét, vér izét,

razapete trenutke,

a megfeszített perceket,

grč pocepanog dušnika, borbu

a szakadt légcső görcseit, s a fulladás

i užas davljenja.

csatáját és rémületét.

Pomozi! Ti već sve znaš, sve si preživeo,

Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,

postao mudrac! Ti dobro znaš,

okos felnőtt! Te jól tudod,

koliko čovek može podneti, koliko još nije previše

mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall

čak ni od dobrote Gospodnjeg,

még az Isten jósága sem,

i znaš šta život vredi… I možda i toga si svestan

s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is

da smrt nije ni tako velika stvar.

olyan nagy dolog a halál.