Tramvaj zvoni, juri,

A villamos csörög, cseng,

gvožđe gvožđa grli,

vasat ölel a vas, sikít,

krakovi metala škripe,

csikordul, fényes tagjait

vrište, sjaje; i zabruji

villantja; közben fölzeng

– kao jeka šest topova –

– mint hat gépágyú robbanó

ventil nekog motora.

robaja – egy kipufogó.

Užasna je ta galama

Ebben a szörnyű, állati

al’ jednom Katica mala

zsivajban látom, hogy Kati

mladalački mi se nasmeši

felnéz és aztán rámnevet,

i dobaci:

s meg is szólal:

„Hej! Čuješ li?

„Te!  Figyeled?

Kos!“

Rigó!”

Kos? Gde?

Rigó? Hol?

– „Slušaj!“

– „Hallgasd!”

I ponovo

S újra csak

buka, zuj dinama,

sivít a dinamó s lecsap

na trotoar teret pada.

egy láda döngve valahol.

Ona me nasmejano gleda:

Kati csak néz és felkacag:

– „Lepo peva!“

– „Szépen dalol !”

Igra li se ona sa mnom?

Nem birom már. Játszik velem?

Za trenutak jedan utiša

De egy félpercre hirtelen

se galama i čujem i ja…

elhal a zaj s már hallom én…

– nije utvara, vizija –

– nem képzelgés, vízió –

na jednoj anteni

ot ül a televízió –

jasno, prekrasno peva

antennán s fütyül csodamód

kos.

a rigó.

Glasova puna

Aztán a zajokkal teli

cesa ga guta.

város azonnal elnyeli.

I mene od onda kopka:

De engem furdal a talány:

Kako je čula devojka?

Hogy hallotta meg ez a lány?

Nisam još gluh, nikako,

Nem vagyok én sem süket még,

i zvižduke volim, jako,

szeretem is a füttyöket,

ali tu gde bruji sve živo,

de itt, hol zúg a nép s a gép

ovde nisam primetio.

nem veszem észre semmikép.

Saznah. Bez nedoumice:

S rájöttem. Kétség sem maradt:

Jedna drugu čuju ptice.

Hallják egymást a madarak.

I kroz galamu, ne treba

Zajokon át, s nem kell se drót,

im žica, vetar ili voda…

se szél, se víz, se más közeg…

kos će uvek čuti kosa.

meghallja rigó – a rigót.

„… I uvek ka vrhu teži;

„… S mindig a csúcsra, oda ül;

ako je sam, onda sam sedi…“

ha egyedül, hát egyedül…”

– nastavlja sad moja ptica,

– folytatja az én madaram,

gleda, gleda i doziva –

néz, visszanéz mindúntalan,

i kao da kući stiže

de aztán, – mint ki hazajött,

u mom naručju se ugnezdi,

fészket rak karjaim között

i čuje se pesma kosa

s megszólal dallamos, rigó-

uz uzdah blaženi:

hangján fel is sóhajtva:

„O!

„Ó!

Tu, tu je udobno!“

Itt, itt, de jó!”