Arccal a fénynek álltak, és csak ekkor,

Licem prema svetlu su stajali, i tek tad,

egész későn láttuk meg végre őket;

sasvim kasno smo ih konačno ugledali;

két árnyékot dobtak maguk mögé,

dve duge senke bacivši iza sebe

mintha két pallón mentek volna végig.

kao da su na brvnu gazili.

Kiváltak és eltávolodva álltak

Izdvojeno, odvajajući su stajali

minden fénnyel szemközt. Ez volt az alkony,

suočeni sa svetlošću. Suton je bio

de nekünk így is hunyorogni kellett,

ali morali smo sklopiti oči

oly végleges lett lényük, vakító,

postali su tako sjajni, konačni,

gyűrűztete körül a levegőt,

poput drhtavih antena telima

szinte mint rezgő antennák, de nem

su zaparali zrak, ali ni traga

volt többé rajtuk annyi ésszerű sem,

razuma nije bilo u njima, tek nešo

csak rozsda inkább, mint két földbe vágott

rđe, kao u zemlju zabodenim

pengén. S nem is fém volt, hanem szövet

noževima. Nije metal, možda tkivo

vagy föld fekete pajzsa, mit felénk

ili crni štit zemlje bio, što su

tartottak, háttal – nem hogy a veszélyt,

prema nama držali – ne da bi se

a már elvállalt, szemközt támadót

odbranili od već preuzete, preteće

hárítsák el maguktól, nem, de hogy

opasnosti, ne, nego da nas na

bennünket távoltartsanak, és inkább

udaljenosti drže i rađe bi se

parázs-kockákra hulltak volna szét

na komade žara raspali u svetlosti

a fényben, semhogy megforduljanak.

no što bi se okrenuli.

Így láttuk lényük földnél feketébb,

Njihova lica bila su tamnija od zemlje

de a földnél formálhatóbb, esendőbb,

ali od zemlje mekša i čežnjivija,

a kérdezetlen izmoknak keserves

dajući sasvim određene oblike

terhét határozott formákba fogva;

tvrdom teretu neupitanih mišića;

s bár nem nyúlhattak semmihez, de két

mada nisu mogli ništa dotaknuti,

távol fa törzse lándzsaként leütve,

činilo se da bi mogli dohvatiti

mintha kezükbe foghatnák, úgy állott,

dva zabodena bodeža, dva udaljena stabla

mert nem volt már távolság, méretek.

jer su iščezle dimenzije, daljine, mere.

Mert nem volt távolság, csak őközötük.

Jer udaljenosti je tek među njima bila.

S jöt egy hullámnyi szél,

I došao je nalet vetra

közvetlen a füvek színe felett,

neposredno iznad razine trave,

mégegyszer összemosva őket, s bennük

još jednom ih je spojio i tihi,

a csendben alvó hangok úgy riadtak

usnuli glasovi su se kao krda

fel, mint égő mezőn az állatok,

na upaljenom ritu trgli u njima,

és bukdácsoltak, mint a fű a szélben.

i spoticali kao u vetru trava.

Ahogyan ott az alkonyatban álltak,

Kako su tamo u sutonu na kraju

két árnyékpalló végén szemben az

dve izdužene senke protiv

egyetlen napnyi fénnyel, és egyetlen

sunčevih zraka, od jednog naleta

hullámnyi széltől máris távoli

vetra odbačene na odvojene

külön partokra vetve, ott a végső

obale stajale, tamo, u zadnjem času

órán, azt hittük, végre látjuk őket –

verovali smo, ugledat ćemo ih –

mert nem láthattuk gödreit szemüknek,

jer nismo im videli očne šupljine

melyeken át már ők régóta, mint a

kroz koje su se već odavno

homokórák, peregtek befelé.

kao peščani sat, iznutra trošili.