Mert kétszázezer. Azért a kétszázezerért… –
Jer dvestohiljada. Zbog onih dvestohiljada... –
gondoltam, ahogy végignéztem hízott testeken,
mislio sam, kako sam ona uhranjena tela gledao,
hallottam zsíros szavakat s műszeráfként rengő
masne reči čuo i moja tuga pored uljenih
műanyag szemét hegyén terjedő
duhova plivala koji su se na vrhu smetlišta
olajos szellemek mellett úszott bánatom.
umetne materije poput veštačkih serafa tresli.
Nem tudok már örülni semminek,
Ničemu se više ne mogu radovati,
míg azt a kétszázezret homok és tűz
dok onih dvestohiljada pesak i vatra
nyeli el. Írd és mondd: kétszázezret.
guta. Piši i reci: dvestohiljada.
Temesd tenyeredbe arcodat, de akkor is
Svoje lice možeš dlanovima pokriti,
látni fogod, hogy a háború nem ért véget,
al videćeš i tad, rat se još nije završio,
csak globálisra tártuk a lokális frontokat.
samo smo bojna polja širom otvorili.
Kétszázezer – ismételd sziszegve fogcsikorgatva,
Dvestohiljada – sikteći, zubima škripajući ponavljaj,
aztán rendelj egy italt, vásárolj, nyaralj,
pa naruči neko piće, idi u kupivinu, na letovanje,
légy önfeledt, gyakorold az öröm kultúráját,
budi bezbrižan, vežbaj radost kulture,
jöjj és lásd:
dođi i vidi:
mi hétmilliárdan az a kétszázezer vagyunk,
mi sedammilijardi smo onih dvestohiljada,
és nincs köztünk senki de senki,
i između nas nikoga baš nikoga nema
aki le merné írni, ki merné mondani:
ko bi smeo napisati, ko bi smeo izgovoriti:
mi mindannyian Aleppóban lakunk.
svi mi u Alepou stanujemo.
Aztán egy angyal lépett hozzám, kegyetlen rózsa
Posle mi je u rastvorenim ustima sa svirepom ružom
kibomló ajkán és szavaiban tövises koszorú
jedan anđeo pristupio i u njegovim rečima dah milosti
az azúr kegyelem lehelete, mely rám borult,
azura je trnovit venac što me je pokrio,
mint emlék és mint varázslat, hogy lássam
kao uspomena i kao čarolija, da vidim
az emberben felsikolt álmából az állat,
životinja u čoveku krikne u snu,
vért szagol, húst akar, szomját nem oltja égő áldozat,
željan mesa krv njuši, plamteća žrtva njegov žeđ ne gasi,
és hogy erre már tudod, hogy nincs bocsánat,
i sad već znaš, oprosta nema,
hogy szerencsés kit még családja kapar el,
da je sretan taj koga porodica pokopa,
de a legtöbbnek csak egy nagy közös gödör jut,
ali većini samo jedna velika zajednička raka sleduje
melyet végül nem más temet be
šta na koncu ništa drugo no
csak az együttérzés hiánya.
manjak saosećanja zatrpa.
Kétszázezer? – kérdem az angyalt felettem.
Dvestohiljada? – pitam anđela iznad sebe.
Hétmilliárd. – válaszol türkiz pillantással.
Sedammilijarda. – odgovara pogledom tirkiza.
Emberek. – fogom könyörgőre.
Ljudi. – hvatam se za slamku.
Lelkek. – semmisít meg.
Duše. – uništava me.
Ami eddig volt nincs többé
Što je dosad bilo ne postoji
és innentől még az eddiginél is nehezebb.
i od sada biće još teže no što je dosad bilo.
Kelj fel, járkálj csak, élj és emlékezz:
Ustani, hodaj samo, živi i sećaj se:
nem csak azzal a kétszázezerrel
ne samo na dvestohiljada
és nem csak a hétmilliárddal
i ne dešava se sve to samo
történik mindez, hanem veled.
sa sedammilijardama, nego sa tobom.
Ližnjan, 2016. augusztus 3.
Ližnjan, 3. avgusta 2016.