Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!

Preklinjem te, Sveti Blaže, pomozi mi!

Gyermekkoromban két fehér

Sećam se još kao dete dve bele sveće

gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon

su mi stavili u križ preko mojih slabašnih ramena

s úgy néztem a gyertyák közül,

i poput preplašene srne sam promatrao

mint két ág közt kinéző ijedt őzike.

svet uklešten između stubova sveća.

Tél közepén, Balázs-napon

Usred zime, na dan svetog Blaža

szemem pislogva csüggött az öreg papon,

očarano sam promatrao starog popa

aki hozzád imádkozott

ko je molitvu nad mnom nagnuto

fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az

tebi govorio, kako sam pun pijeteta

oltár előtt, kegyes szokás

ispred oltara klečao

szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,

neuko mrmljao molitvu, što ni on, ni ja

s ő se jól értett. De azért

nije potpuno razumeo. Ali ti si

te meghallgattad és megóvtad gyermeki

me poslušao i zaštitio moj dečački

életem a fojtogató

život od zagušljive

torokgyíktól s a veszedelmes mandulák

difterije i opasnih režnjeva

lobjaitól, hogy fölnövén

krajnika, tako uz tvoju pomoć

félszáz évet megérjek, háladatlanul,

doživeo pola stoleća iako, stidim se,

nem is gondolva tereád.

na tebe nisam ni mislio.

Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,

Nemoj me kazniti zbog mog nehata, i danas me čuvaj,

segíts, Sebasta püspöke!

pomozi, biskupe Sebaste!

Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,

Vidiš, ovako mi živimo, poput deca, naivno,

hátra se nézünk, elfutunk

ne osvrćemo se unazad, odlazimo

a zajló úton, eleresztve kezetek,

putem vreve napuštajući vaše ruke,

magasabb szellemek – de ti

ruke viših duhova – al vi

csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.

samo se smeškate, kao što mudracima priliči.

Nem sért ha semmibe veszünk

Ne rani vas ako vas ne primećujemo

s aztán a bajban újra visszaszaladunk

al u zlu opet pred vas klečimo

hozzátok, mint hozzád ma én

kao što to ja sada činim

reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!

drhtavim srcem… Možeš me ismejati, Blaže!

ki mint a szepegő kamasz,

mene, ko kao cviljiv golobradac

térdeplek itt együgyű oltárod kövén –

kleči na kamenu tvog priludnog oltara –

mosolyogj rajtam, csak segíts!

ismej me, al mi pomozi!

Mert orv betegség öldös íme engemet

Jer podmukla me bolest napala,

és fojtogatja torkomat,

neprekidno guši,

gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm

grlo mi se suzuje, dah nestaje, pluća

zihál, s mint aki hegyre hág,

brekću, i kao neko ko na brdo se penje,

mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,

pod teretom sve teže savladajući strminu,

kifulva, akként élek én

iscrpljeno živim

örökös lihegésben. S már az orvosok

u večnom dahtanju. I već skalpel

kése fenyeget, rossz nyakam

mi preti, da mi bolestan vrat

fölvágni, melyet hajdan oly megadón

proreže, kojeg sam nekad tako predano

hajtottam gyertyáid közé,

savio imeđu tvojih sveća,

mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!

možda već tad sluteći… Pomozi, Blaže!

Hisz a te szent gégédet is

Jer i tvoje sveto grlo su

kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány

noževi sekli, kad te je opaki paganin

kivégzett: tudhatod, mi az!

pogubio: znaš, šta to znači!

Te ismered a penge élét, vér izét,

Ti poznaješ oštricu noža, okus krvi,

a megfeszített perceket,

razapete trenutke,

a szakadt légcső görcseit, s a fulladás

grč pocepanog dušnika, borbu

csatáját és rémületét.

i užas davljenja.

Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,

Pomozi! Ti već sve znaš, sve si preživeo,

okos felnőtt! Te jól tudod,

postao mudrac! Ti dobro znaš,

mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall

koliko čovek može podneti, koliko još nije previše

még az Isten jósága sem,

čak ni od dobrote Gospodnjeg,

s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is

i znaš šta život vredi… I možda i toga si svestan

olyan nagy dolog a halál.

da smrt nije ni tako velika stvar.