Odložím lýru. Spočívaj si.
Letészem a lantot. Nyugodjék.
Váš spevec, zmĺknem docela.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nie som viac, ako v prešlé časy,
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
čast lepšia zo mňa vymrela.
Belőlem a jobb rész kihalt.
Nehreje oheň: zadymí
A tűz nem melegít, nem él:
len, búdinou dúc, svitká-máta.
Csak, mint reves fáé, világa.
Kam dela si sa, kde si mi,
Hová lettél, hová levél
ó, duše mladosť zlatá!
Oh lelkem ifjusága!
Mňa iných nebies laskal smavot,
Más ég hintette rám mosolyját,
zem pýšila sa v zamate,
Bársony palástban járt a föld,
v kre každom vtáčí zunel džavot,
Madár zengett minden bokorban,
keď spievať začly ústa tie.
Midőn ez ajak dalra költ.
Van večera bol sladším i
Fűszeresebb az esti szél,
vyšívanejšou lúky šata.
Hímzettebb volt a rét virága.
Kam dela si sa, kde si mi,
Hová lettél, hová levél
ó, duše mladosť zlatá!
Oh lelkem ifjusága!
Nie takto, samotne, som spieval:
Nem így, magánosan, daloltam:
horlením struny horely
Versenyben égtek húrjaim;
mi; na lyrika prstoch dlieval
Baráti szem, művészi gonddal
zrak druha citný, umelý.
Függött a lantos ujjain; -
Plam zažihal plam úprimný
Láng gyult a láng gerjelminél
a vzblkaly si do objatia.
S eggyé fonódott minden ága.
Kam dela si sa, kde si mi,
Hová lettél, hová levél
ó, duše mladosť zlatá!
Oh lelkem ifjusága!
Minula lkávali sme steskom,
Zengettük a jövő reményit,
veštili: príde zlatý vek;
Elsírtuk a mult panaszát;
okružovali slávy bleskom
Dicsőség fényével öveztük
rod, vlasť: mlaď našich pieseniek
Körűl a nemzetet, hazát:
sa lístky vila sviežimi
Minden dalunk friss zöld levél
v ich veniec, vzkvitlý do bohata.
Gyanánt vegyült koszorujába.
Kam dela si sa, kde si mi.
Hová lettél, hová levél
ó, duše mladosť zlatá!
Oh lelkem ifjusága!
Ach, mneli sme, chýr zom-rude
Ah, látni véltük sirjainkon
že zrieme nad hrobmi nám plát;
A visszafénylő hírt-nevet:
v snách vídali vlasť, lud, čo bude
Hazát és népet álmodánk, mely
žiť večne a nás spomínať;
Örökre él s megemleget.
verili: ak sme hodni my,
Hittük: ha illet a babér,
dá kto nám lauru... Všetko ztrata!
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Kam dela si sa. kde si mi.
Hová lettél, hová levél
ó, duše mladosť zlatá!
Oh lelkem ifjusága!
Včuľ... sirý spev môj, čím si? Duchom
Most... árva énekem, mi vagy te?
snáď zašlých piesní, z cmitera
Elhunyt daloknak lelke tán,
čo o polnocí vstáva hluchom
Mely temetőbül, mint kisértet,
a blúdi ako príšera...?
Jár még föl a halál után...?
Rubášom s kvietky zdobnými...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Hlas, ktorý v púšti volá ,rata‘... ?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Kam dela si sa, kde si mi,
Hová lettél, hová levél
ó, duše mladosť zlatá!
Oh lelkem ifjusága!
Odkladám lýru. Je sťa klada.
Letészem a lantot. Nehéz az.
Veď kto by stál dnes o pieseň.
Kit érdekelne már a dal.
Kto teší kvetu sa, čo zvädá,
Ki örvend fonnyadó virágnak,
poneváč vyschol jeho kmeň?
Miután a törzsök kihal:
Keď vyhynie strom, za ním i
Ha a fa élte megszakad,
kvet chvíľočky len žitia ráta.
Egy percig éli túl virága.
Tam si už, cítim, tam si mi,
Oda vagy, érzem, oda vagy
ó, duše mladosť zlatá!
Oh lelkem ifjusága!
1850