Kiež by som bola vrchom! (dolina
Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy)
si vzdychla). Kiež... jak božské na pohľad
Ha én hegy volnék! milyen isteni
je ligotných hviezd zo susedstva
A csillagok szomszédságábul
sa po širokom svete podívať.
A nagyvilágra letekinteni.
Ten šťastlivý vrch tam si kraľuje,
Az a boldog hegy, ott uralkodik
hľa, na vznešenom slávy prestole,
Királyi széke dicső magasán,
štít s holdom otáča mu oblak
Körűlövedzi hódolattal
sťa tymianu dym oltár v kostole.
Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt.
Čo vzchodí, slnce zlatú korunu
A kelő nap, első sugáriból,
mu z prvých lúčov kolo čela dá
Tesz homlokára aranykoronát,
a plášťom odeje ho v pozdných
S a lemenő palástul adja
pableskov šarlát to, čo zapadá.
Rá végsugárainak bíborát,
Kiež vrchom som! — Tu musím život svoj,
Ha én hegy volnék! itt elbújva kell
ach, preživoriť skrytá, pošmúrna;
Áttengenem homályos éltemet,
ni do susedov nedozriem, a
A szomszédig sem láthatok, s a
ni od susedov neľza dozrieť mňa.
Szomszédból sem láthatnak engemet. -
Kiež by som dolinou bol! (vzdychol vrch).
Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy)
Kiež dolinou... och, aká obida
Ha én völgy volnék! oh milyen rideg
je výsosť táto, táto sláva,
Ez a magasság, e dicsőség,
juž iní mi tak veľmi závidia.
Amelyet tőlem úgy irígylenek.
Mňa trafí, áno, prvý slnca lúč,
Engem talál az első napsugár
i ostatný sa na mne rumení:
És az utósó is rajtam ragyog,
a predsa vždy som taký pustý,
És mégis mindig olyan puszta
a predsa vždy som taký studený,
És mégis mindig oly hideg vagyok.
Kvet, motýľ, rosa, slávik... darmo ich
Pillangó, harmat, csalogány, virág...
zvem, nerady ma, a čo laskáva
Hiába hívom, egyik sem szeret,
sa tam doľ lichotivým vánkom,
S mi odalenn enyelgő szellő,
tu hore zúriaca je chujava.
Az idefönn csatázó fergeteg.
Kiež dolinou som! Dolu by ch si žil
Ha én völgy volnék! élnék ott alant
pred svetom skrytý, nad mnou lesný krov,
A nagyvilágtól mélyen rejtve el,
a zamieňal by ch zavše blaho
S cserélgetném a boldogságot
s krásneho jara detvou rozmilou!
A szép tavasz kedves szülöttivel!