hogy utoljára írok, azt ne csodáld, szívem,

nečuduj sa, zlatko, že píšem naposledy

én nem leszek soha az a másik nő,

ja nebudem nikdy tá druhá žena,

az a férjtolvaj, az az aparabló,

tá zlodejka mužov, tá lupička otcov,

a titokba kúrt fiatal szerető,

mladšia milenka, zle utajená,

akit az elhagyott feleségek átkoznak este, mikor

ktorú opustené manželky preklínajú, keď

magányosan fürdetik a gyerekeket,

po večeroch osamelo kúpu deti,

aki bebújik a hitvesi ágy vánkosai közé,

ktorá vkĺzne do vankúšov manželskej postele,

és miatta tegnap, ma és holnap se lehet...

a pre ňu sa nedá včera, dnes ani inokedy…

inkább kamion leszek, aki elüti az időt,

budem radšej kamión, ktorý zrazí čas,

ami nélküled vánszorog az úton át,

čo sa bez teba šuchtá cez cestu tak pomaly,

és meg sem állok, csak fizetem a vámot,

ja ani nezastanem, len zaplatím clo,

ha jön a határ, és hajtok tovább.

a keď príde hranica, len pridám plyn.

biztonságban elviszem a rakományomat,

v tajnosti si budem čítať listy,

és titokban olvasom a leveleket,

nebude nič, čo si neodnesiem,

hogy hiányozni fogsz, azt nem tagadom le szívem,

že mi budeš chýbať, nepopieram, láska,

de van, amit az ember már mégsem tehet.

ale sú veci, ktoré už človek predsa nesmie.

és most legyek akár áldott, akár megátkozott,

a teraz nech som požehnaná či nemilá,

az ímélcímem mától megváltozott.

oddnes sa mi mailová adresa zmenila.