Egy könyv borítólapját, ahol

Obal knihy, na ktorej

az én arcom volt látható, úgy

bola viditeľná moja tvár, tak

hajtogatták, hogy a fél fülem

skladali, že jedno z mojich uší

belülre került, az úgynevezett fülszöveg

sa vo vnútri ocitlo, vedľa takzvaného

mellé, és mivel az ott olvasható sorok

poušného textu[1], a riadky nachádzajúce sa tam

dicsértek, állandóan hallhatom

ma vychvaľovali, odvtedy ustavične

azóta a saját dicséretemet, még hogyha csak

počúvam vlastnú pochvalu, aj keď len

fél füllel is. Egy másik alkalommal

jedným uchom. Pri inej príležitosti

nem ért rá fülszöveget írni

lektor k mojej knihe nestihol napíšať

könyvemhez a lektor, és arra kért,

poušný text, a poprosil ma,

írjam meg azt helyette. Persze,

aby som to namiesto neho napísal ja. Pravda,

nem dicsérhettem magamat agyba-főbe,

nemohol som vychvaľovať hlava-nehlava sám seba,

mire egy kritikus, nem ismerve az ügy hátterét,

načo kritik, nepoznajúc pozadie prípadu,

botfülűnek nyilvánította a fülszöveg

autora poušného textu vyhlásil

szerzőjét, mondván, hogy a versek

za hudobne hluchého, tvrdiac, že básne sú

valójában sokkal különbek.

v skutočnosti onakvejšie.

No tessék! Így jár a szegény

Nuž páči sa! Takto dopadne chudák

költő, ha túlontúl szerény!

básnik, ak je prehnane skromný!