Iznad našeg grada garni oblaci vijore,

Fekete felhők lobognak városunk fölött,

u našim šumama garne ptice lupaju i na garnoj zemlji

fekete madarak kopognak erdeinkben és fekete földön

dahće dete koga je desetog juna1933. u podnožju

piheg a gyermek, akit fekete kendős anya szült meg

zrelog pšeničnog polja rodila majka s crnom maramom.

az érő búzatábla oldalában 1933 június tizedikén.

Zove se Jovan, jedva je veći od moje podlaktice ali nije tako snažan,

Jánosnak hívják, alig nagyobb a fél karomnál, de nem olyan erős

jedva se miče, kao pijanci na mekanim nogama se uzdrma

és éppen hogy mozdul, puha lábain megtántorodik, mint a részegek

a i oči su mu tako malene kao u pijanaca.

s a szemei is olyanok kicsit, mint a részegeké.

O, beskraju, gde li će se u tebi taj sićušan prcoljak izgubiti?

Ó, végtelenség, merre téved el benned ez a csöppnyi emberke?

I ja sam nekad takav blond mladić bio sa plavim očima.

Ilyen szőke hajú és kék szemű legény voltam én is hajdanában.

Sećam se jednog lepog junskog popodneva, prema čistozlatnom suncu sam se okrenuo,

Emlékszem egy szép júniusi délutánra, a teliarany nap felé fordultam,

u svetlost viknuo, a mama mi je tad u ruku veliku, krasnu, crvenu jabuku stavila.

kiáltoztam a fényben, s az anyám ekkor egy nagy, piros héjú almát adott a kezembe.

Zašto se sećam tog popodneva i zašto te jabuke, koju sa zubima nisam ni taknuo?

Mért emlékszem erre a délutánra és mért az almára, amit meg sem érintettem fogaimmal?

Od onda šta sve se dogodilo sam mnom, Bože moj, šta sve.

Mi minden történt velem azóta, Úristen, mi minden.

A sad ipak, moje ruke teških pokreta prema detetu pružim

S most mégis, nehéz mozgású kezeimet kinyújtom a gyermek felé,

ko na crnoj zemlji naleđuške leži, među prstima travu mrvi

aki hanyatt fekszik a fekete földön, fűszálat morzsol ujjai között

i oko njegove glave modar venac muha kruži.

s a legyek kék koszorúja zsong feje körül.

U tuđim krajevima znatiželja i bespomoćnost tako nas spaja.

A kíváncsiság és a gyámoltalanság így hoz bennünket össze idegen tájakon.

Pa radostan dečji osmehu ozari moje oblacima pokrivene dane,

Boldog gyermeknevetés virágozd hát be felhőkkel takart napjaimat,

dane onog čoveka ko s teškim koracima ispred tebe

annak az embernek napjait, aki kemény lépteivel előtted menetel

na neutrtim stazama korača, ko u siromaštvu palate gradi,

a taposatlan utakon, aki palotákat épít szegénységében,

ko iz svojih reči oružje stvara, ko na odgovornost poziva a i odgovara,

ki fegyvert kovácsol szavaiból, aki számonkér és osztozkodik,

ko na raskrsnici skoro sam stoji

aki majdnem egyedül áll a keresztúton

i o tvojoj budućoj slavi peva.

és a te eljövendő dicsőségedről énekel.