a hatvankettedik, amikor ezt

šezdesetdruga, kad to

leírja, már elmúlt, mögötte van,

napiše, već je prošla, iza njega je

amit visszatekintve megfelez,

šta pogledajući unazad polovi

hogy legyen, aki fiatalosan

da bude neko ko će mladalački

egy kopasz fejet közszemlére tesz.

jednu ćelavu glavu javno izložiti.

(egy kortárs írta épp akkoriban,

(jedan savremenik baš u to vreme

hogy "élek-e még kétennyit? ez a

napisao „živeću li još dvostruko? ta

kétely zár, ez a kétely nyit.") maga

sumnja zatvara, ta sumnja otvara.“) ni

se tudja most már, miután megélték,

sam više ne zna, nakon što su doživeli,

megélné-e a felének felét,

dal će polovinu polovine doživeti,

ha lenne is jövője, amiért még

i da ima budućnosti zbog čega bi

itt maradna... lehajtja a fejét

još ostao... sagne glavu ispred

az előtt, aki lesz, jöhet a vénség

onoga što će biti, mrmljajući može

motyogva, hogy még mindig nem elég -

doći starost, pa još uvek dosta nije –

mert amíg él a test, a lélek el nem

jer dok telo živi duša ne veruje

hiszi, amit tud: hogy az élet elment.

u ono što zna: život prođe.