Kao što moje srce kuca,

A csönd lüktet a félhomályban,

ljuljajući lišće u padu

hulló lombokat ringatón,

opterećeno lepotama

szépségektől terhesen,

u svitanju tišina kljuva.

mint ahogyan ver a szívem.

Zora je – snom opijeno

Hajnalodik - a nappal ásít

u polusnu zeva dan

álom-ittasan, fél-éberen,

kao i ja; – u raširena pluća

akárcsak én; - táguló tüdejébe

poput sulca drhtavu maglu uvlači

szívja a kocsonyásan-remegő ködöket,

i kao ljudsko oko

s mint az ember szeme,

– ako može dušu olakšati,

- ha könnyíthet lelkén,

kad se smanjuju brige –,

gondjai kevesbednek -,

kraj se polako bistri.

lassan tisztul a táj.

Čekam da se zora pomeri,

Várom, hogy mozduljon a hajnal,

neka svežim naletom krene

friss lendülettel lépjen

prema svetlosti,

a világosság felé,

i zora me čeka.

a hajnal is vár engem.

Izazivajući se merkamo. Kolebamo se,

Farkasszemet nézünk. Tétovázunk,

jedan drugog bodrimo.

biztatgatjuk egymást.

Težak je prvi korak,

Nehéz az első lépés,

mami onesvešćen san.

csábító a kába álom.

Onda ipak: nasmešimo se

De aztán mégis: egymásra nevetünk,

i vedro krenemo, rukom u ruci,

s megindulunk vidáman, kéz a kézben,

poput zaljubljenih,

mint szerelmesek,

da kroz dvadesetčetiri sata

hogy huszonnégy órán keresztül

sakupimo snagu i volju

gyűjtsük az erőt és a kedvet,

kojom sutra – opet počinjemo.

amellyel holnap - újrakezdjük.

(1957)

(1957)