S vašim ranama izudarana

Sebeitekkel csillagosra verve

lobanja mi je nebom, prašinom verena,

koponyám éggel és porral eljegyezve,

i jer čudo sam zalud objašnjavala,

s mert hiába magyaráztam a csodát,

večne poglede u stomak

a hasbarúgott kisbabák

tučenih krhkih deca – jer zalud,

örök tekintetét - mert hiába,

zalud sam čudo objašnjavala,

hiába magyaráztam a csodát,

da slomiti nesmiljene zakone

hogy megtörni a vegetáció falánk

vegetacije: za to bi čovek služio,

törvényét: erre szolgálna az emberi lét,

i jer za one koji na zemlji urlaju

s mert a földön-álló üvöltők

nagrada je otpad zemlje – jer je

díja csak a föld szemete - mert a por

prašina za vlastitu bol gluha

önnön fájdalmára süket

a oduvek željeni vaš spasitelj

s áhított megváltótok örökkön

krasan prizor, nebo bio:

a látványosság volt, az ég:

zgrabila sam uzde Zmaja.

hát megragadtam a Sárkány kötelét.

Van, van iz zemaljske bede!

Föl, föl a föld nyomorából!

Vični smo za let i pad.

Szállnunk és hullnunk: szabad.

Naša utvara je: vole nas,

Illúziónk: hogy imádnak,

a čežnja: materijal.

nosztalgiánk: az anyag.

Isčeznite,

Pusztuljatok,

vi znamenja!

szimbólumok!

Moj otmičar je stvaran

Az én elragadóm valóságos

kao voda, kao usov stena.

mint a görgeteg szikla, a vizek.

Svet kojeg se samotno otkriva –

A magányosan fölfedezhető

svog usamljenog putnika

világ - az Írott Világ

Pisani Svet je digao u vis.

röpítette magányos utasát.

Morski val još nije bacao

Tengerár úgy még nem sodort

svog davljenika tako,

reménytelen vízbefulót,

kao što mene u besomučnom kasu

ahogy velem felrobogott

Zmaj, rotaciski paprir

a Sárkány, ki e gyötrődő anyag

propaćene materije,

rotációs papírja,

konačna realizacija materije.

az anyag végső realizálódása volt.

Nesnosni šumovi su me

Rögtön hatalmas surrogás

gluvili – omamljeno, bolno

süketített el - s szédülve, fájva

još sam i propast vlastitih

még végső földi könnyeim

suza videla: poput belih

pusztulását is láttam: mint fehér,

smrznutih jabuka

fagyott almák, robbantak fel

su se rasprhli u eteru

a légkör üregeiben,

i grohotala užasna griva:

s zengett a rettentő sörény:

u kanap-vezane nacionalne zastave,

a madzagba-fonott nemzetizászlók,

prokrvljene zlatne uskrsne trake,

husvétok bevérzett aranyszallagjai,

zastave žala i čarape sa pazara:

gyászlobogók és zsibvásári harisnyák:

potrepštine pisane stvarnosti su

kellékei az írott valónak

poput nedoličnog aplauza

ütötték a zöld levegőt ütemre

ritmički udarale zrak,

mint szégyentelen tapsvihar,

nadnice sumnjivih radosti,

vegyes örömök bére,

i nismo ostavili tu nastranu muziku,

s nem hagytuk le e bizarr muzsikát

urlao je zrak kako

és ordított a levegő

ga je to mnoštvo gnusoba i nada tukla,

ahogy e sok förtelem és remény ütötte,

sa jezdeće-gušljive grive sveta

s az iramtól-fullasztó világsörényből

popela sam se na glavu Zmaja.

felkúsztam a Sárkány fejére.

Ako si video

S ha láttál arcot

stvaranje obraza iz duge i vešala,

összeállni szívárványból és bitóból,

čelo na kojem je senka sunca žig smaknuća,

homlokot ahol a nap árnyéka a kivégzési pecsét,

livadu lica sa crtama, naborima:

arc-mezőt ahol a ráncok, redők:

začuđeni stihovi otkrivanja sveta,

a világ fölfedezésén ámuló költemény-sorok,

nalepljeni papirnati mozaik

s a napihírek, a háborus hírek,

dnevnih i ratnih novosti,

a fogyasztás, a termelés

potrošnje i proizvodnje

fölragasztott papír-mozaikja

grohota i plače:

röhög és gyászol:

to je taj obraz gde su uz sladak smešak

ez volt az arc, ahol merészség és bukás

na stapanje su primorani smelost i pad,

tündöklő mosollyal összeállni kényszerül,

jer jasni spisi su od svega blistaviji,

mert ragyogóbb a tiszta írás mindennél,

ni smrt ne cenzurira

és a halál se cenzurázza meg

Apolinerove stihove fontane.

Apollinaire szökőkut-sorait.

To lice mi je Evropa

Európám lett ez az arc

a ja sladostrasno sam čitala.

s én olvastam végtelen gyönyörrel.

Poput gmizavca sam propuzala predelima,

Bekúsztam tájait mint az araszoló féreg,

među zapanjujućim saopćenjima,

és a döbbenetes közlemények,

cerećim reklamama,

vicsorgó szájvíz-reklámok,

zlatnim inicijalima kodeksa

arany kódex-iniciálék között

sam tragala za istinom

kerestem az igazságot

a ispod nas je kosmos tutnjio.

s alattunk duhogott a világűr.

I osvestila sam se: nismo sami.

S ráriadtam: nem vagyunk egyedül.

Gore i dole

Fenn és lenn

zmajevi i njihovi križari u takvom mnoštvu

sárkányok és lovagjaik oly tömegben

su jurili osvojiti sadašnjost

száguldottak bevenni a jelenkort

da sam se užasnula: zar su tako šarene

hogy elborzadtam: ennyiféle hát az írás

hartije i istine?

és az igazság?

Okolo su nemani sa brujajućim repovima,

Le-föl csapongtak a monstrumok

svet razarajućim izrazima lepršale,

zúgó farokkal, világrepesztő képpel,

neki su još u blizini zemlje

némelyik még a földközelben

zbacili svog junaka

ledobta bajnokát

i tragali za novim jahačem,

s új nyergelőt suhant keresni,

i zgrabili grivu, slova

és markolták a sörényt, a betűt

ti vitezi poduhvata

a vállalkozás vitézei,

i čitali i ljubili slova,

és olvasták, és csókolták a betűt,

mladići i starci, bradati i u vestu obučeni,

fiúk és vének, szakállasok és pulóverosak,

i videla sam jednu ženu: iznad zvezda

és láttam egy nőt: a csillagoknál magasabban

je stajala na zmaju, jaslice ljuljala

állt a sárkányon, gyerekkocsit ringatott

i sablasno se smeškala.

s mosolygott mint a téboly.

Van, van iz zemaljske bede!

Föl, föl a föld nyomorából!

Vični smo za let i pad.

Szállnunk és hullnunk: szabad.

Naša utvara je: vole nas,

Illúziónk: hogy imádnak,

a čežnja: materijal.

nosztalgiánk: az anyag.

Nismo nedostojni za visine.

Mi nem vagyunk a magasságra méltatlanok.

Pokriveni blatom i suzom

Befedve sárral és könnyel

ako izbijemo: ne možemo biti nedostojni,

ha feltörünk: nem lehetünk méltatlanok,

i gore, i gore samo humku učimo dokučiti.

s fönn, fönn is csak a rögöt tanuljuk megérteni.

I našu svetu životinju

Szentséges állatunkat is

tetivom privlačenja ona drži: zemlja.

a vonzás húrjával ő tartja: a föld.

Stenjajući, u svakom deliću grokteći

Nyögve és minden részében ropogva

kako se Biće do zvezda uzdiže:

ahogy fölrobog a Lény a csillagokba:

na leđima preminulih smo razapeti,

elmúlt sokaságok hátán feszülünk,

čitav ljudski rod

a teljes emberi nem

s golemim uzdahom se gomila ispod nas,

roppant sóhajjal tornyosul alattunk,

s njega bi se stropoštali, na njemu letimo,

róla zuhannánk, rajta röpülünk,

to nas drži,

ez tart,

i kamene sekire, iščezle kulture,

és kőbalták, kipusztult kulturák,

piramide, mramorne biste i betonske palate –

piramisok, márvány-torzók és betonpaloták -

na leševima mrtvih pokolenja živimo i pevamo,

holt népek hátán élünk és énekelünk,

jer s nama je zemlja

mert velünk a föld

nešto objasniti htela.

valamit megmagyarázni akart.

Pa zašto,

Hát miért,

zašto ne bi mogli biti križari zašta?

miért ne lehetnénk vitézei a miértnek?

Dal je bolji taj, koji daje i uzima,

Az-e a különb aki ad és vesz,

stiče,

aki szerez,

oca, brata, sina ždere i tako guta prašinu

apját, testvérét, fiát eszi, s úgy falja a port

kao da vlastit grob unapred proguta

mint aki a sírját benyeli előre

da i to njegovo bude,

hogy az is majd övé legyen,

i na štaciji konzervirane tehnike

s a konzervált technika stációján

kao marva tokom ispaše:

mint a barom a fűevés fokán:

zastaje,

megáll,

naraštaji u staklenim-željeznim-dvorovima

üveg-vas-váraiban a nemzedékek

sakato rađaju-žderu jedan drugog

elnyomorodva szülik-zabálják egymást

jer su slabe i tajansvene stare reči

mert emberibbé-mozdítani őket

koje bi ih na nešto ljudsko pokrenule –

gyenge és selejtes már a régi szó -

dal je bolji koji na sigurno kladi,

az-e különb aki csak a fixre tesz,

od koga je humaniji

akinél emberibb

izvor: pakao-džungla –

az eredet: az őserdő-pokol -

pa ko je lud: ko vegetira

hát ki az őrült: aki vegetál

ili ko na zmaju jezdi?

vagy aki a sárkányon lovagol?

Pesma,

Az ének,

izbavitelj iz okamenjenog blata

kirobbantónk a megkövült sárból

uvek je pesma.

mindig az ének.

Iz prašume-senke, blindirane kuće,

Az őserdő-árnyból, az ablak-nélküli házból,

naših tela: iz nasleđene propasti

testünkből: az öröklött pusztulásból

spasitelj nam je pesma.

felragadónk mindig az ének.

U svom zanosu urlajući peva zver,

Mámorában üvöltve énekel a vad,

al telo joj dal će biti les il kolevka,

de hogy a teste koporsó lesz vagy bölcső,

ne određuje.

nem ő dönti el.

Čovek

Az ember

za nešto drugo peva.

valami másért énekel.

O, sporna je večnost, već rođeni sinovi:

Ó, az öröklét vitás, a létrejött fiak:

potomci tla, nebrojenim ustima

szülöttei a talajnak, milliárd szájjal

u horu plaču.

összezokognak.

Životinja

Az állat

cvet, pomiju ili meso jede,

virágot, moslékot vagy húst eszik,

ni čovek ne živi tek od vazduha,

levegőből az ember se élhet,

ali mi smo zadnji pokusi tla,

de mi vagyunk a talaj végső kísérlete,

iz iskvarenog raja predodređenosti

s az elrendelés züllött paradicsomából

istera nas preplašenost zemlje,

kiűz a föld riadalma,

preplašenost zemlje: pesma.

a föld riadalma: az ének.

Da, pesma, osporavana,

Bizony, az ének, a firtatott,

prezrena, obožavana i ismejana,

a megvetett, az imádott és kifigurázott,

pesma usađena u neverovatno-lep

az ének egy hihetetlenül-szép betonívbe

luk betona, pesma u zadrhtajima

beleálmodva, az ének a szerkezetek

struktura, pesma na svetlom licu novinskog

remegésében, az ének röpülve az ujságpapír

papira, prodirajući kroz svet poput zmaja

világos arcán, sárkányként a világon át,

uzdižući svog umnog gospodara,

röpítve gondolkodó urát,

pesma objašnjava

az ének magyarázza meg

zašto mora čovek sebe

hogy mért kell átvinni magát

kroz razdoblja i prljavih formi života

korok és szennyes létformák felett

preneti – da kosmos s nama

az embernek - hogy velünk a mindenség

sebe opravda – da postojanje i drugog

önmagát igazolja - hogy a létezésnek

smisla ima,

más értelme is van,

ne tek smrt, nepobitna:

nem csak az évelő halál:

jao svima

jaj annak

koji u viru vremena ustuknu!

aki az idő ellenére megáll!