Suprugo moja, dobra i draga – draga,

Én feleségem, jó és drága-drága,

pesmu ti do sada tek retko pisao,

eddig neked dalt alig-alig írtam,

poverenje u papir nisam imao

mert nem bíztam tintában és papírban,

jer olako se gubi reč, napisana.

s féltem, hogy elhull a szavak virága.

Ruku pod ruku, uparađenom frizurom

Nem is vittelek tornyos frizurával

nisam te vodio na sjajne parkete,

fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,

tebe, koja si tiho došla do mene

ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,

vođena tvrdokornom, gorkom iskustvom.

sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

Sa izgladnelim psima smo na periferiji lutali

Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,

i dok je s neprimetnim osmehom mirna

mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma,

jesen tiho krvarila – blažena heroina –

mosollyal vérzett – áldott heroina –,

između dubokih rana u magli smo plakali.

sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.

Šta je znala kržljava gospodska raja

Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri

ko si ti, a ona koja visoko diže

népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen

glavu u kristalnoj dvorani i uzdiše

hordozza fejét a bálteremben,

u varnom zagrljaju, ona je lažna.

karján egy gyémánt-fülű, buta huri.

Ne verujem ženi. Ne prstima koji daju

Én nem hiszek a nőben. Nem a kézbe,

uzimaju, ne ustima – rujne kapije

mely ad-vesz, a szájba – kis piros ajtó,

čas se smeše, čas su otužne, žalne –

most nevető, most bánatos-sóhajtó –

ne rukama koji uprazno obećavaju:

a karba, amely integet igézve:

tvojim blagim očima sam verovao,

de hittem a te két jó-jó szemedben,

utočište sam na njihovom dnu našao,

a két szemed mélyén horgonyt vetettem,

poverenje sam uvek u duši imao,

én mindég a lélekbe-szembe hittem,

pa tu čekam gde sam već jednom zastao.

most is hiszek, megálltam, várok itten.

Kad si sa mnom, saputnico draga,

Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,

tvoja ljubav i dobrota me ispunjava,

az életemmel járkálsz, ha velem vagy,

a kad si daleko i tuga te para

de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,

za mene si sušta samoća i patnja.

akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.

Naš dom, negdašnji, sad se pomera,

Most is megmozdul a polgári otthon,

i pesnikov sako je takva bitanga

olyan bitang már a költő kabátja,

da u mraku kržljavim rukavima kao stara

éjjel nyomorék-karját kitárja,

lutalica – siromah – do tebe smera.

s feléd ölel ő is-szegény-búsongón.

Jer život je stvorio od mene zver,

Mert tett engem az élet hősi-vaddá,

poklonio mi je zlato, mirtu, umnost,

adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,

hleb mi je bio pokornost i nadutost,

volt kenyerem a gőg meg az alázat,

al’ s tvojom pomoću sam postao vitez

de csak te tettél krisztusi lovaggá,

s tobom jer i ogrtač deliš s voljenom

ki köntösét is megfelezi azzal,

osobom. Zbog tebe sam otrgnuo masku.

akit szeret. Érted téptem le álcám.

Na kovanoj tacni si donela patnju,

A fájdalmat hoztad szépmívű tálcán,

neimaštinu s blaženstvom i utehom.

a szegénységet, kinccsel és vigasszal.

Narodi temperaturu sveta mere –

Világok lázát mérik most a népek –

a ja čekam da se živa pomeri,

s én egy higany-pont rebbenését várom,

37,2... 37,3...

37,2... vagy 37,3... ?

Nesigurno hodam ulicama Pešte.

s a pesti utcán is remegve lépek.

Gledam odavde u daljinu, drhteći,

messze, hátra,

gde visoka Tatra u snegu se beli

oda, hol hóban ível föl a Tátra

i blago sanjareći leže bolesnici

s betegek fekszenek, lágyan merengve,

s termometrom u ustima, u zimskoj tišini.

szájukban hőmérővel, téli csendbe.