Starci
Az öregek
Besni zraci sunca padaju na klonule, izbledele vlasi kose,
Őrjöngő napsugarak hullnak tikkadt, sápadt hajszálaikra,
iz njihova bedra isčezao život, u srcima zakržljale iskre,
ágyékukból kiaszott az élet, szívükben kiszikkadt a szikra,
pored sklapanih tračnica stoje kao da su uzeti,
állanak, mintha szélütötten, az összecsukló sínek mellett,
morni su udarati ili da budu udareni, milost moliti ili umreti,
fáradtak ütni vagy üttetni, meghalni vagy kérni kegyelmet,
oči im lomljivo gnezdo prave na prelomljenoj krošnji zraka,
szemük törékeny fészket rak a megtörött fénylombokon,
njihove ruke vazduh pokazuju, i vazduh je patnja,
kezük a levegőt mutatja, a levegő is fájdalom,
kao na obalu bačenoj ribi koja svojim naopakim životom zjapi
mint a vízből kihúzott halnak, mely kifordított életét
na nezainteresirano nebo što već ne njoj sjaji;
tátogja a közömbös égre, amely immár nem néki ég;
stoje, stranim pogledom gledaju vrevu kao da su
állanak, mintha szélütötten, nézik a nyüzsgést, idegen
uzeti; njihove noge na stenama omamljeno dremaju,
tükrű tekintettel; lábuk kábán szunnyad a köveken,
iskrivljene su cipele i duše su iskrivljene,
a cipő félretaposott és félretaposott a lélek,
prašnjave su, nespretne, u njima pustoš se krije –
poros lett, suta és fakó, gubbaszt bennük élettelen -
samrtnom agonijom kao u zemlju zakopan razum;
haláltalan közönnyel, mint a föld alá ásott értelem;
tek stoje, zemlju gledaju, više nisu hrabri niti su uplašeni –
csak állanak, a földet nézik, nem bátrak már és nem is félnek -
tek stoje pored tračnica, ukočeno, kao da su uzeti,
csak állanak a sínek mellett, bénán, szinte szélütötten,
kao laste kad su u svom letu u podmukloj mreži uhvaćeni;
mint fecskék ha sunyi hálóba ütődnek gyanútlan röptükben;
tako cunjaju na slepim tračnima ostarele, iznemogle lokomotive,
így vesztegelnek vakvágányon kivénhedt, keshedt mozdonyok,
tako džonjaju u ispražnenim gradovima besposlene ulice,
így ácsorognak kiürített városban tétlen házsorok,
tako drežde prilikom bombardovanja počupana stabla
így gunnyasztanak bombázáskor a tépett fák, a mit-sem-értők,
tako čeka zaslepljen ranjenik kad mu je krvlju prekrivena glava,
így vár a sebesült, ha arca lelógó hús s nem lát a vértől,
tako sedi u skloništu žena čiji muž na frontu poginuo,
így ül óvóhelyen az asszony, kinek férje meghalt a fronton,
tako sedi oko u orbiti kad ga san danima nije posetio,
így ül üregében a szem, ha napokig nem ülte álom,
zvezda ako ju sjaj napušta; nebo ako mu se plavet razbio;
a csillag, ha elhagyta fénye; az ég, ha kékje széttörött;
Zemlja ako su vedri meridijani u omču za vešanje opleteni,
a Föld, ha akasztó-hurokká fonódtak derűs délkörök,
Sunce kad mirni skupovi planeta u roj bombardera pretvoreni –
a Nap, hogyha bombázó-rajjá vált a békés bolygósereg -
grana kad u jesen bez poljubaca lišće nemo osipa
az ág, hogyha csóktalan őszön a lomb szótlanul lepereg,
i mre zeleno i umire već crveno, žuto, lila –
s meghal a zöld, s haldoklik már a piros, sárga, a lila -
samo stoje, gledaju belutke dolme koji ne daju mira - -
csak állanak, néznek a töltés vigyorgó kavicsaira - -