Predaleko od poljupca, od Žene,

Távolra hullva a csóktól, a Nőtől,

Na dlanu zemlje odmaram.

A föld tenyerén pihenek.

U krpe uvijena, moja nema sudbina

Rongyokba csavart, néma sorsom

Milost Božji zbaci.

Isten kegyelmét vedli le.

Sve je jedan nem, tih krik.

Minden egy néma, halk kiáltás.

Noć u Dan se da u beg.

Az éj a Napba menekül.

Ramena mi već četrdeset godina tereti.

Nyomja már negyven év a vállam.

Ipak što sam tako usamljen?

Mégis mért vagyok egyedül?

Preko moje sadašnjosti gluhe

Múltam süket jelenjén átpeng

Prodire borbena beda surovih zima.

Zord telek harcos nyomora.

Duva vetar i sam sebe duva

A szél fúj, és önmagát fújja

prah prolaženja.

az elmúlás pora.

......

........

Samo sam juče doznao da

Csak tegnap jöttem rá, hogy

i jedan okrugao kamen

egy kerek kő is

može sam sebe kotrljati.

tudja gurítani önmagát