U dlanove skriveno lice, nepomičnu

A tenyerébe temette arcát,

tišinu, bezgraničnu samoću nisu

szíve nehéz volt, csend volt, nem zavarták,

ometali ljudi, mašine, životinje,

sem emberek, sem állatok, se gépek,

život je, činilo se, na krhotine

az élete, úgy tetszett, töredék lett,

raspala, na deliće od jedne celine,

egyfajta csonkja egy egész darabnak,

njene misli nisu se pomerile,

gondolatai egyhelyben maradtak,

nisu nju pokretali primeri

nem ösztönözték semmiféle példák,

niti oduševljavali ciljevi,

és nem értette semminek a célját,

kosa nije primetila igru vetra;

nem érezte, a szél játszik a hajával;

kao neko, do koga tek tokom sna

mint az, aki a szomszédságból áthall

preko zidova dopire žamor susedstva,

valami mormogást, miközben alszik,

poput kipa postala je nepokretna

olyanná lett egész tetőtől talpig