vreme je u naziranju zore talasanje tek

ideje felfedezni a hajnal derengésében

probuđenih glasova otkriti, krik galebova,

ébredő hangok hullámverését, megfejteni

poruku svoda druge obale, snagu

sirályok sikolyát, a túlpart ívének üzenetét,...

ovozemaljske ljubavi razjasniti,

a szeretet szárazföldeket benépesítő erejét,

u sećanjima sisara okeana čuvane mape,

kiismerni az óceánok emlőseinek emlékében

na kojima svako ostrvo se vidi, sa kojih

őrzött térképeket, amin minden sziget szerepel,

na otvorene vode cveće se oslobađaju razaznati.

amikről virágok sodródnak a nyílt vízre.

vreme je sa horizonta dospeli miris doma

ružmarina što Jezero i kut upadajućih

ideje megérezni a látóhatár mögül érkező

zraka sunca u večernje nebo diže osetiti,

rozmaring otthonillatát, amit az esti égbe

vreme je izračunati ritam poezije pojava

emel a Tó és a belé hulló nap fényszöge,

oblaka koji o takvim lukama govore

ideje kiszámítani a felhőjelenségek

u kojima do sada po našem verovanju

költészetének ritmusát, amik olyan

nije bilo mogućnosti usidriti.

kikötőkről szólnak, ahol eddig azt hittük,

vreme je bes reči užariti, jer

lehorgonyozni nincs lehetőség.

na krajnje bezobrazan način novost

stari i starost novi svet igra, naime

ideje felszítani a szavak dühét, mert

doćiće vreme kad ustanici u ime

égbekiáltóan pimasz módon játszik

slobode ne nalaze svoj mir,

újat a régi és régit az új világ, ugyanis

ne trpe više nadgrobni kamen,

eljön az idő, amikor a szabadság

što na njih odavanje počasti stavio.

nevében fölkeltek nem lelik nyugtukat,

vreme je na suze, na izlivene

nem tűrik tovább a sírkövet, amit

krvi, na laži i na smrt onih koji su

rájuk helyezett a tiszteletadás.

u nadi mira umrli odgovoriti,

jer njihova dela samo tad dobiju smisao

ideje válaszolni a könnyekre, a kiömlő

kad saznamo, šta im je kratak

vérre, a hazugságokra, és felelni kell

život dao i njihova smrt će značaj

a béke reményében elhunytak haláláért,

našim vrednovanjem dobiti.

mert tetteik csak akkor nyernek értelmet,

vreme je da u grobovima zvečeće

amikor megtudjuk, mit adott nekik

kosti na govor prisilimo, da palošina

rövid életük, és haláluk azt fogja jelenti,

vetra više sa bezimenim senkama

amit arról megfogalmazunk.

ne ratuje i pre no što evropski fijuk

na jug ode, nek svira o pojmu iz smrti

ideje igaz beszédre kényszeríteni

utrnuto probuđenog: domovina!

a sírokban csörgő csontokat, hogy a szél

presvlaku neba nek njegov glas prožima.

pallosa ne hadakozzon tovább névtelen

árnyakkal, és mielőtt délre vonul

az európai süvöltő, fuvolázza a halálból

zsibbadtan ébredő fogalmat: haza!

hangja szője át az égbolt kárpitját.