Oj živote, dom sam na leđima nosio

Ó élet, ki hátamon hordtam a házam

i u podnožju stabla brige jarkom puzio,

és csúsztam az árkot a gondfa tövén,

sad nek se otvori samotna čahura tuge

most nyisson a bánatok árva gubója

i nek mi se otvori cesta nepoznatog sveta.

és nyisson utamra a messze világ.

Jer dosad sam težâk suza bio,

Mert voltam idáig a könnyek igása,

vredne krugove svojih očiju kopao -

ki szántja szemének a drága körét –

al sam prkos postao, ko nebom hara:

de lettem a dac, ki az égre dörömböl:

luč razorene propovedi, jad pun žara!

megdúlt ige mécsese, tűzteli kín!

*Ep u Vagnerovoj krabulji

* Eposz Wagner maszkjában, 1915