Prvu lekciju iz poezije

Az első poétikaleckét

nisam od Aristotela,

nem Arisztotelész,

niti od dobričine

s nem is a jó

čike Boaloa

Boileau apó

dobila;

adta nekem;

forma nije bila

sem klasszikus,

niti klasična

sem klasszicista

niti klasicista,

nem volt a minta,

pa mi je i nadahnuće

s bár ihletem

sekundarno,

másodlagos,

ni sa stvarnosti

a valósághoz

nikakave veze

sincs semmi

nemam,

közöm,

pesmu,

a verset,

ako sam makar

ha írtam igazit

i jednu istinsku napisala,

bár csak egyet,

zahvaliti se jednom jedinom izrazu mogu.

egyetlen szónak köszönöm.

Hiljadudevetstopedesetčetvrte

Ezerkilencszázötvennégyben

na pletenoj stolici sam sedela,

ültem a nádfonatú kicsi széken,

ustvari nisam sedela, koporkala,

vagy nem is ültem, ficorogtam,

uzbuđeno sam priču čekala.

mesére várva, izgatottan.

I ded je započeo,

S nagyapa belekezdett,

metkom ranjena pluća

golyóütötte tüdejét

– po običaju –

– szokás szerint –

uzimanjem staklasto-šarenom,

üveges-tarka, s porhanyós-fehér

belom, rahlom bombonom

mentolcukorral

jačao zbog očekivane

erősítve a várható

višesatne

többórás „miért, miért”

„zašto, zašto“ najezde.

ostromra.

„Kad sam još

„Amikor én

dečak bio,

kisfiú voltam,

kod kuće, u baniji

otthon, Krassó-Szörény

Krašo-Serenj

megyében

prvog medveda sam

egy csermely partján

na obali jedne matice video...“

láttam az első medvét...”

nastavio bi on

és fűzte volna

svoju priču,

tempósan tovább,

ali sam ga prekinula,

de közbevágtam, mondatát

rečenicu nije ni završio,

be sem fejezte,

od onda samo sam na jedno mislila,

egy érdekelt csak attól fogva,

poznata jezera, potoke

ismerős tóra, patakokra

skroz zaboravivši

ügyet se vetve,

tog dana pažnju obratiti

figyelni aznap

samo sam na maticu

csak a csermelyekre

mogla,

tudtam,

i netremice pitala,

kérdeztem egyre,

šta je, kakva je:

mi is az, milyen:

ta reč, lepa, neobična

fogvatartott a szó,

me je zarobila,

a szép-szokatlan,

i od onda

s azóta is

– na pragu svoje

– lassan harmincadik

tridesete godine –

évem küszöbén –

čekam-čujem

várom-hallom a pozdorjává

uzbuđeno škripanje

porladt kicsi nádszék

već odavno raspale pletene stolice.

izgatott nyikordulásait.