I ako su snovi svugde zabranjeni:

És ha mindenütt tilos az álom:

sanjati hajdemo doma,

álmodni gyerünk haza,

doma, iz papirnate palate,

haza, a papírpalotából,

iz vonja nesnosnih šefova,

főnökeink leheletéből,

od njihovih pohotnih pogleda: doma,

éhes szemük elől: haza,

sanjati hajdemo doma,

álmodni gyerünk haza,

preko prerije, preskakajući debele

a prériken át, a disznószinű bogáncs

gomile čička boje svinje

kövér kondáit átugrálva

sanjati hajdemo doma,

álmodni gyerünk haza,

sahraniti pokojnika krletke vrapca,

a verebes kalicka halottját eltemetni,

sanjati hajdemo doma,

álmodni gyerünk haza,

les-kutiju lepo zalepiti

koporsó-dobozát beragasztani szépen

zlatom, crvenom, zelenom –

arannyal, pirossal, zölddel -

sanjati hajdemo doma,

álmodni gyerünk haza,

naricati pesmu žala:

zsolozsmázni gyászéneket:

Jao, tvoje majušne noge

Jaj, hogy a te kis lábaid

dlanove moje više neće grebsti –

tenyeremben többé nem karmolásznak -

ali mačku ću zdrobiti ako te iz zemlje iskopa –

de a macskát, azt agyonütöm ha kikapar a földből -

ti lepoto, dal ćeš s nama vaskrsnuti Sudnjega dana?

jaj te gyönyörű, feltámadsz-e az Ítélet Napján velünk?

Najbogatija je naša mačka,

Macskánk a leggazdagabb,

kuću ima, zečevu, tamo joj je odaja,

háza van neki, övé a nyúlház, ott a szobája,

na lojtri se penje, na crvenoj deki prede,

létrás a feljárója, piros pokróc az ágya,

trava joj je strunjača, a u njenom , slomljenom ogledalu vila se smestila.

fű a matraca, törött tükrében lakik a tündér.

Ne lovi guštera, žabu kreketušu, prijatelju,

Ne vadássz a gyíkra, a leveli békára, barátom,

idi u trščar, Musmiler di Micila,

menj a nádasba, Muszmüller di Micilla,

tamo hvataj divljač, ove kreketuše su dresirane,

ott fogjál vadakat, ezek a békák idomítottak,

penju se na uže, zvezde su trapeza,

kötélen másznak, csillagai mind a trapéznak,

samo pred susedima ne prave produkcije,

csak a szomszédok előtt nem produkálják magukat,

al moj mlađi brat je video, on zaslužuje čudo –

de a kisöcsém látta, ő megérdemli a csodát -

idi u trščar, šume ljiljana mirisa divljine

menj a nádasba, vadszagú liliom-erdők

čekaju tvoje kihanje, purpurnom zlatom te šaraju,

trüsszögésedet várják, becirmítanak vörös arannyal,

hvataj vodenog zmaja, davdežnjaka vatrenog stomaka,

fogjál vizi-sárkányt: tüzeshasu tarajos gőtét,

skakvca konjske glave, s vidrom se takmiči,

lófejü sáskát, vidrával mérkőzz,

križare traži za sebe, odrasla si, došlo je vreme – i

lovagokat keress magadnak, megnőttél, itt az idő - és

navečer, možda, i sa mnom ćeš se sresti:

este, lehet, találkozol velem is:

i ja tamo hodam, među ljiljane, s kraljem trščara,

odajárok én is a liliomok közé, a nádi királlyal,

jer mrzim momke iz ureda, uši su im od mastila maljavi,

mert utálom a tintapacni-fülű iroda-fiúkat,

a ruke suhonjave, blede – moj ljubavnik nije takav.

keszeg kis fehér kezüket - az én szeretőm nem ilyen.

Joj, pa ni ne spavam, tako u tvrđavu Sivog Nemana

Jaj, nem is aluszom, a Szürke Szörnyeteg várába

pospano kećem, o doktore nadzorniče,

úgy indulok álmosan, ó doktori főnök,

ako sanjarenje izgrađuje vapnenasto-zračnu strukturu duše,

ha az álmodozás építi fel a lélek mész-sugarú szerkezetét

tada su ovde svi rahitičari, njihove šuplje reči ne razumem,

úgy itt mindenki angolkóros, vízfejü szavaikat nem értem,

njihovi vicevi me ne zabavljaju,

vicceiken a csattanónál nem röhögök,

iako zbog zarade se trudim, računam, piskaram,

iparkodom pedig a keresetért, számolok, írok,

al svojom dugačkom kosom šefa sam po ustima udarila, skandal,

de hosszú hajammal az irodavezetőt szájbacsapom, botrány,

sruši se toranj od akata, po azbučnom redu složeni kartoni

ledől az aktatorony, az ábécébe-rakott kartonok

u sretnom metežu kao leptiri kupusari razleteli,

boldog zűrben szétrebbennek mint a káposztalepkék,

pobeda, pobeda imena, pobeda prikovanih,

diadal, diadala a neveknek, a rögzített,

u iste muke začaranih, bezbojnih ličnosti –

azonos kínba varázsolt személyiségek diadala -

dala sam otkaz.

felmondok. Életem folytatólagos felmondás ezentúl,

Od tog momenta sledeli su neprekidni otkazi,

de csak Tuba Károly bácsi szakálla integet helyeselve.

tek brada čika Karolja Tube mi maše u znak odobrenja.

Életemben csak a macska ugyanaz, meg a gyalupad

U mom životu iste su jedino mačka i kudravo zlatno iverje

göndör aranycsiga-forgácsa, összesöpörve

stolarske tezge, na hrpu sakupljala

belefekszem és álmodok erdőkről, gyantás fa-könnyről,

u to utonula i sananjarila o šumama, smolastim suzama drveća,

ácsolt hajókról, tengerészek kísérő madaráról,

jedrenjacima, pticama koje mornare prate,

Baudelaire albatroszáról, s körülöttem mindenki felnő,

Bodlerovom albatrosu, oko mene sve sazreva,

toronnyá a megállapodott osztálytársak felmagasodnak,

poput tornjeva se uzdižu već ustaljeni školski drugari,

csak én csinálok sztaniol-lovat a húsvéti tojás burkából,

samo ja pravim konja od staniola iz omota uskrsnih jaja,

lógva a villamoson csak én képzelem

viseći na tramvaju samo zamišljam

magamat a sárkány utasának,

sebe putnikom zmaja,

fülemig az alázat papírkoronáját lehúzom,

papirnu krunu poniznosti do ušiju navučem,

nem vagyok különb nálatok, papírmasina-kezelők,

nisam bolji od vas, rukovaoca papirnih mašina,

ti akik gyerekek is voltatok, s a pörgő kötéllel

vi koji ste i detinjstvo imali, vrteći kanap veselo

ugráltatok és örültetek akár a szöcskék,

preskakivali i kao cvrčci se radovali,

verekedtetek piros tenyérrel, de mai sápadt kezetek

crvenim dlanovima se tukli, sad vaše blede ruke

spulnira a főnök bajuszát nem tekeri,

brkove šefa na vijak ne motaju,

kartonból az égő angyalt meg nem alkotja,

iz kartona plamtećeg anđela ne stvaraju,

nem gyújtjátok föl a tömegmagányt -

ne palite masovnu samoću –

Eltemetett madaram,

Moja sahranjena ptico,

a fekete földben röpülsz te örökké,

u crnoj zemlji letiš večno,

szárnyaid a salétrom-erdőkben kivirágoznak.

tvoja krila u šumama šalitre cvetaju.

Világtalan bolygókat: fölfedezed a

Slepe planete: čarobne, zlatne grude

mesebeli aranyrögöket.

nenandano otkrivaš.

Madaram, az elsüllyedt városba beröppensz,

Ptico moja, uletiš u moj potonuli grad,

ahol a Szürke Szörnyeteg várában fogoly vagyok.

gde sam u tvrđavi Sivog Demona zatočena.

Szabadíts meg madaram, varázsollak irdatlan griffnek,

Oslobodi me ptico moja, u ogromnog friga te pretvaram,

szállunk a világi birodalmak alatt,

ispod ovozemaljskih imperija letimo,,

lesüllyedt temetőkön át, ahol ökölnagy

preko potonulih groblja gde rubini

rubintok világolnak a lókoponyákból,

veličine šake zrače iz konjskih lobanja,

és felriadnak a vitézekkel-betemetett lócsordák,

i prestraše se vitezima prekriveni krda konja,

a nyergek, a szíjak tajtéktól foszforeszkálnak, a sörények

zapenjena sedla, orme fosforesciraju, grive

felborzadnak elevenen, őrjöngve dobognak a paták,

se uživo nakostreše, kopita besomučno tutnje,

menekülünk a Világ Kútjában, föl, föl, a mohák, a kövek,

u Bunaru Sveta bežimo, gore, gore, između mahovine,

dülledtszemü béka-királyok között, merev függőlegesben

belutaka, kraljeva žaba izbečenih očiju, u krutoj vertikali

röpülünk az ég felé, táplálkozva egymás husából,

letimo prema nebu, hranimo se kidjući meso međusobno,

a földi világ iránt száguldunk fölfelé szüntelenül,

gore, prema zemaljskom svetu jurimo neprekidno,

mert élni csak fönt lehet, teljes erővel élni,

jer živeti, potpun život živeti tek gore je moguće,

szögelni nyitott kalickát, hogy legyél rab is meg szabad is,

u otvorenu krletku zabijati klinove tako da budeš i rob i slobodnjak,

ácsolni picike vizimalmot a Büdösárok zuhatagára,

graditi sitnu vodenicu na slap Smrdljivog Kanala,

pácolni a nyersen ragyogó bútorokat,

bajati sirovo bleštejući nameštaj,

alkotni, játékból vagy pénzért, de teremteni

stvarati, iz zabave il zbog novca, ali stvarati

mint az öregisten, úgye apám, anyám,

kao matori bog, jel da oče, majko,

illatáról is megismerni: melyik a diófa, a nyírfa,

i po mirisu prepoznati: šta je orah, šta je breza,

csinálni kisteknőt a babáknak, locsikázni-valót -

praviti radi brčkanja bebama sićušno korito –

nem tudjátok ti, micsoda kín ez a kenyér a kezemben,

ne znate vi, kakva ja patnja taj hleb što u ruci držim,

e papír-világ számoszlopai, üzleti levelei,

nizovi brojeva tog papirnatog sveta, službena pisma,

a szócséplés az anyagról, a számozott emberek sorrendjéről,

jalova priča o materiji, o redosledu brojem označenih,

a traktoreke-méretek papiros-jelképeiről,

a papirnatim znamenjima veličine traktorskog pluga,

amíg más boldog halandók a valódi indítókart lenyomják

dok drugi, sretni smrtnici polugu pokretanja pritisnu

s izzadva, kitajtékosodva káromkodni szabad nekik

i znojeći, kipteći odobreno im je proklinjanje

mint nekünk odahaza, s az anyaghoz kötve: kénytelen teremtenek -

kao nama kod kuće i uz materiju privezani na stvaranje primorani –

hát álmodjunk, ha a teremtés joga nem is a mienk,

pa sanjajmo, makar je pravo stvaranja nije u našoj moći,

zárt világomat, az álmot közprédára nem adom.

svoj zatvoren svet, snove na stub srama izložiti ne dam.

Ó, a görcsfejü kiscicák az égerfában,

O, mace čvorovite glave u ebenovini,

ó a csomóskezü varázslók, dió-furnéron a faördög,

o košćati vračevi, drveni đavo na furniru oraha

barna denevérszárnyát kitárja, feje hegedű,

poput šišmiša širi krila, glava joj je violina,

hullámozva röpül Magyarország hegy-és-vízrajzi térképe fölött,

iznad reljefa i karte vodoprivrede Mađarske lebdi,

a barna hegyvonulatokon át, a folyóvölgyek mélységein át,

preko brdovitih predela, preko dubina rečnih dolina,

száraz lábfejei fa-üstököst vonszolnak karmosan,

suha stopala kandžama drvenu kometu tezmaju,

kívül-hordozott köldöke kitüntetés -

izvana nošeni pupak joj je odličje –

mindez enyém? s a rángatózó Rotschild-rózsák a tüdőbetegek arcán

sve je to moje? trzaji ruže Rotšilda na obrazima plućnih bolesnika,

a kalauznő sugár-ráncos árvácska-mosolya

blistavo-naboran samotan osmeh kondukterke,

higyjem-e hogy az enyém? s ha igen:

dal da verujem da je zaista moj? i ako da:

ki mérheti föl, ki tud az én vagyonomról?

ko može proceniti, ko zna za moje blago?

Ismertek-e engem, és fölismertek-e engem

Dal me poznajete, dal me prepoznajete

a rakott szoknyában, a magasszáru fekete cipőben?

u kariranoj haljini, u dubokim crnim cipelama?

Tanárnő kérem, üdvözlöm, most kissé topis vagyok,

Profesorico, pozdravljam vas, sad sam u dronjcima,

de maga tudja: előttem semmi se lehetetlen,

ali vi znate: za mene ništa nije nemoguće,

tudja, hogy a Bánk bánt lilára-dühödve nekem magyarázta,

vi znate da ste od besa zarumenjeno Bank bana meni objašnjavali,

tudja, hogy a szindarabokat az iskolában

vi znate da sam u školi nekada

én írtam, rendeztem és játszottam annakidején,

pozorišne komade ja pisala, režirala i igrala,

most szokatlan dolgokról írok, belerokkan a szívem,

sad o neobičnim stvarima pišem, srce mi puca,

lélekzetem elfullad, ó ez nem az egykori játék,

zastaje mi dah, o to nije nekadašnja igra,

maga érti, hogy ez a kopott blúz rajtam

vi shvaáate da na meni ta istrošena bluza

úgyszólván átmeneti - mert feltörök én, s a porondon

tako rekuć prelazna – jer izbit ću ja i na bini

róka-boában dalolom majd förmedvényeimet,

u krznu lije ću pevati moje gadosti,

s virágot, virágot a művésznőnek - nekem, aki hajdan

i cveće, cveće umetnici – meni, koja je jednom

a tanfelügyelőnek a köszöntőt elduruzsoltam

pozdravne reči školskom nadzorniku recitovala

s átadtam a közpénzen vásárolt jegelt rózsát -

i predala iz opšte kase kupljenu zamrznutu ružu –

maga nyugdíjba vonul, s én addig is propagálom magát,

vi ćete biti penzionisana, ali ja ću vas dotle slaviti,

köszönöm hogy engedte álmodni a szegény gyereket,

hvala što ste dopustili siromašnom detetu sanjarenje,

köszönöm hogy nem nevetett ki - érdemem mind a magáé,

hvala što me niste ismejali – moje zasluge su vaše,

magában az illúzió örök, bár fejecskéje megőszül,

u vama je iluzija večna makar i posedi vaša lasta,

de én, csatangolva e romos világban, máris szkeptikus vagyok –

ali ja, lutajući kroz taj ruševan svet, skeptična postala –

masírozok be a városba, mint aki hódítani vonul,

ulazim u grad kao neko ko je željan osvajanja,

leállt a villamos, az autóstop még ismeretlen,

stao je tramvaj, stopiranje zasad još nije u modi,

ferde oszlopok orrukon a leszakadt vezetékkel

iskrivljeni stubovi s pokidanim žicama na nozdrvama,

óriás cincérek, csápolnak a nyári fúvásban,

ogromni cincari pipkaju u letnjem povetarcu,

bérpaloták helyén kráterek, pokolszájak ahol meghízik a zuzmó,

krateri su na mestu najamnih kuća, usta pakla gde se lišajevi debljaju,

eső után, csurognak a téglahalmazba-beszorult rongyok:

posle kiše među gomile cigli prikleštene krpe se cede:

fölfeslett kosztümkabátok, kifordult válltömésük

oparani kostimi, iskrivljene ramenjače

akár a denevér barna-bolyhosan lecsüng

kao slepi miševi mrko-rutavo vise

s döbbenetes virágként a sárgacsillag világol -

i poput cveća košmara svetluca žuta zvezda –

szégyen, szégyen és nyomorúság. Ragyog a Rákóczi-út,

sramota, sramota i beda. Sjaji Rakocijeva cesta,

dunai vége széles szalagként fölível a mennybe,

kod Dunava u širokom luku kao šarena traka do neba siže,

ahol a leszakadt híd páros gyertyája áll,

tamo, gde par sveća porušenog mosta stoje,

s ez égi uton a feketezakós seftelők, az esett lét sátánai

na tom nebeskom putu šverceri s crnim sakoima, sotone posrnulog bivstvovanja

kövéren susognak, csencselnek az arannyal,

ugojeno šuškaju, zlato krišom prodavaju,

arany foguk nagyra nő akár a vadkanagyar,

zlatni zubi su im narasli kao kljove vepra,

megeszi a vég vásznakat, kelméket, a porcelántálakat megropogtatja,

bale štofova, tkanine žderu, porculanske tacne nagrizu,

harapja a zsírtömböt, megzabálja a szerelmet, a hazát,

gomile masti grizu, proždere ljubav, domovinu,

de én szórakozni akarok, a magam pénzén és magamért,

ali ja sam željna zabave, za svoj groš radi sebe,

gyerünk a moziba, most megy a nagyfilm: AMIRŐL NEM BESZÉLÜNK

hajdemo u bioskop, na programu je sjajna predstava: O ČEMU SE NE GOVORI

óriás nemiszervek a vásznon, dagadtan, sebzetten és betegen,

na platnu su ogromni udovi, nabrekli, ranjeni, bolesni,

mert beteg a föld, a haza, és szerelmünk is: beteg,

jer bolesna je zemlja, domovina, i naša ljubav je: bolesna,

beteg az álmunk: egy vekni kenyérért is eladó -

bolesni su naši snovi: prodaje se za krišku hleba –

én megeszem ma a fizetésem, ha holnap koplalok is,

pojest ću danas svoju platu makar sutra i gladovala,

az elegáns cukrászdába belépek királyian,

kao kraljica ulazim u mondenu slastičarnu,

rendelek zöld marcipán-gömböt, illatos moha-labdát,

naručujem zelenu kuglu marcipana, mirišljavu meku loptu,

hamvas cukormázát lehántom, osztom a borravalót,

poskidam pepeljastu glazuru od šećera, napojnicu delim,

ez az élet az enyém, nem rúghatnak ki a gyönyörből,

taj život je moj, ne mogu mi uskratiti nasladu,

itt velem eszik régen-megboldogult nagyapám,

tu sa mnom deli stol moj davno preminuli ded,

hosszú bajusza a fülére csavarva,

dugački brkovi su mu na uši namotani,

kék szemében a betlehemi csillag,

u plavim očima zvezda Betlehema sjaji,

sugarával kisöpri a termet, s a timárműhely beúszik,

svojim zracima čisti dvoranu,  uplovi kožarska radnja

bevitorláznak az elefántfül-nagy bőrök,

sa komadima kože veličine slonovog uha,

csizma-felsőrészek: fekete oroszlánfókák

gornji delovi cokula:  crni tuljani

kaffognak a hölgyek lábainál a márványasztalok között,

tapkaju uz nogu dama među mramornim stolovima,

és mind: a süteményevők, az arany-lovagok

i svi: potrošači slatkiša, zlatni junaci

s a mosogatók is résztvettek a májusi felvonuláson,

i perači su učestvovali u prvomajskoj paradi,

felvonultam én is május elsején virággal, lobogóval,

cvećem, zastavom i ja sam bila u povorci prvog maja,

de ha egyedül vagyok: eladó barom vagyok!

al kad sam sama: stoka sam za prodaju!

A mélyből: a konyha-műhelyből, ahol az ajtó mögé

Iz dubine: iz radione-kuhinje, gde si se iza vrata

elbújtál mert piros ruhát hoztál nekem

sakrio jer si mi crvenu haljinu doneo

s próbára tettél, hogy kit szeretek jobban: a nagypapát vagy a ruhát,

i na kušnju me stavio, koga volim više: dedu ili haljinu,

de én csak téged kerestelek, s kutatlak ma is,

samo sam za tobom tragala, i danas te tražim,

bőrkötényes bajnokát a szigetvári köztársaságnak,

prvaka sigetvarske republike sa kožnom pregačom,

s áhítom energiádat, áhítom a szelíd-szeműek uralmát,

čeznem za tvojom energijom, čeznem za vladavinom blagookih,

áhítom megérteni: mi van - - nagypapa, gyere velem,

čeznem shvatiti: šta je postojanje – – dede, pođi sa mnom,

a mélyből a királyi várba - ott majd kitűnik, ki vagyok –

iz dubine u kraljevski dvor – tamo će se pokazati šta sam –

déli hőségben kapaszkodok föl a várba,

u podnevnoj vrućini se penjem u dvor,

lakóhelyére a disszidált kormányzónak, izzanak a romok fehéren,

u odaju odbeglog guvernera, belo se znoje ruševine,

izzik a ledöntött kőló és kőlovasa,

sija srušen kameni konj i konjanik,

a plisszírozott szárnyú kőangyal

kameni anđeo s pliširanim krilima je

hanyattesett döglött lepke, az enyészet hangyáit várja,

nepomičan crknuti leptir, mrave trulenja čeka,

tátott csőrrel a kőturul liheg a negyvenöt celziusz-fokos napon,

otvorenim kljunom kameni turul dahće u nesnosnoj vrućini,

a világos délben, szárnyait a kiégett fűvirágokra ereszti,

u svetlu podneva krila na izgorelu livadu pušta,

kőbegye láthatóan piheg, zihál a nemzeti büszkeség kőmadara

titra joj kamena guša, kamena ptica nacionalnog ponosa

a kőmeredély szélén, a kábító-illatú bodzavirág

na rubu kamenog ponora dahće,

fejfájdító tenyerére majdnem leszédül,

omamljujući cvet zove

s a lerontott paloták, álmai az oktalan nagyratörésnek,

skoro joj na dlanove pada koje glavobolju izazivaju,

roskadozva vegetálnak, meglazul egy-egy tégla,

i razrovane palate, snovi nerazumnih slavoljublja

huppan az ájult csöndben,

trošno vegetiraju, olabavi se po jedna cigla,

szél kavar és gyilkol tüzes mészporlidérc-hadakat,

zalupa u nesvesnoj tišini,

egy szőke ember közeleg a lerombolt uccán,

vetar diže i ubija usijane armije varke od prašine kreča,

ajánlkozik: ő a várat majd bemutatja,

razrovanom ulicom blond muškarac se približava.

kilóméterekre lélek se jár csak ő - leteperhetne

nudi se: on će prikazati tvrđavu,

de az én homlokomat megbélyegezte az álom - gyerünk hát,

u blizini nigde nikoga – lako bi me mogao savladati

s baktatunk a fehér pokolban, a mészsivatag

ali čelo su mi snovi žigosali – neka, hajdemo,

füstölgő kordilleráin át, a drótakadályos

korljamo se u belom paklu, kroz kordiljere

kősikátorokban, ahol az árnyékban a lámpavirág sugárzik,

vapnene pustinje, u zabarikadiranim

megnyilt a Várszinház, nézőterén bürök és gyufavirág bámulja az utolsó műsort,

kamenim lavirintima, gde u senci cvet lampe zrači,

huppognak a spiccelő balettcipők,

u gledalištu Letnjeg Pozorišta kukute i žižice uživaju u poslednjoj predstavi,

poralakok porkoponyái, porkígyó-karok és derekak

meko odzvanjaju špicaste baletanke,

viaskodva a végzettel és egymással is:

prahlobanje prahfigura, zmijske ruke i krsta od praha

múlékony gomolygó tömbben megalkotják a halált,

boreći se međusobno i sa sudbinom:

toronnyá az izzó márványfelhő föláll: Jászai Mari tragikus alakja

gomile koje u kovitlacu prolazne zajedničko stvaraju smrt,

zihálja a Szózatot, itt kell, ó itt fogunk élni,

poput tornja se uzdiže mramorni oblak: tragična figura Marike Jasai,

hercegek, bárók, válogatott lakájok, vége az előadásnak,

kaziva Proglas, tu moramo, tu ćemo živeti,

sétapálcát pörgetve a dámáknak adjatok utat,

plemići, baruni, izabrani majordomi, kraj je predstave,

uszályát fölfogva a kormányzóné, tollbóbitásan bókolva a dámasereg

vrteći štapovima za šetnju oslobodite damama put,

hódolóival a palotába bevonul poros cipővel,

žena predstojnika uzdižući skut, mnoštvo dama s perjanicama uz obožavaoca

most kezdődik a francia-négyes, négyesével puhán fölsorakoznak

ponizno s prašnjavim cipelama ulaze u palatu,

s lejtenek lágyan, fordulnak pörgő-keményen,

sad počinje francuski četverac, po četvoro se lagano poredaju,

de a kezükben szurony világít,

mekano igraju, okreću se vrcano-čvrsto,

s a fordulónál messze kiszúrnak a város fölé,

ali im u rukama bodeži svetlucaju

Pestszentlőrincre, ahol az apám homlokára szuronyheggyel

i pri okretima daleko iznad grada bodu,

fakasztanak gyöngyöt veritékből és vérből - elég volt.

u predgrađu Pešte, gde na čelo mog oca vrškom bajoneta

Föltépve a parkett, az ételhozó felvonó örökre megállt.

teraju bisere znoja i krvi – dosta je bilo.

Nincs ami táplálja a fényűzést, kirabolva az ország.

Razdiren je parket, dizalica hrane zauvek je zastala.

Megköszönöm az útmutatást, már évek óta éhes vagyok.

Nema šta da hrani raskoš, država je opljačkana.

Sör és pogácsa előttem a kiskocsmában,

Zahvaljujem se na uputstvima, već godinama sam gladna.

a kékfehér-kockás abrosz tengert és habot idéz.

U krčmi je pivo i pogača ispred mene,

Én még meglátom a tengert, tajtékjából merítek koronát a fejemre -

plavobeli kariran stolnjak more, valove priziva.

Úgy lesz, úgy, bólogat a Bak-sör alátétjén a papírkecske,

Ja ću još ugledati more, sa penušavim valovima krunišem sebe –

úgy lesz, úgy, bólogat a szakállas isten, és szememet

Biće, biće tako, klima koza od papira na podmetaču piva,

jótékony tüzével elvakítja - ne lássak,

biće, biće tako, klima bradati bog i moje oči

ne lásson a gyerek a tilalmas közelbe, ne lásson,

blagotvornim sjajem oslepljuje – neka ne vidim,

övé csak a Végtelen, de az az övé.

neka ne vidi dete zabranjenu blizinu, neka ne vidi,

njegovo je Beskonačnost, al to je njegovo.