Kad se dvoje još jako vole, planove

Mikor még nagyon szeretik egymást ketten,

na balkonu, u večno prisnom prizoru

az örök legbenső erkélyjelenetben terveket

prave, i zagrljeni žele koračati

szőnek, és kézenfogva akarják végigjárni

sumornim bulevarima i okolnim bregovima.

a fárasztó körutakat s a környező magaslatokat.

Uz rascvale tulipane skida devojka

A tulipángruppok mentén valahol a lány

cipele visokih potpetica i mirno se odmara

lehúzza tűsarkú cipőjét, s a fiú kabátján

na kaputu mladića. Dole je grad u večernjem

megpihennek. Lenn esti fényben vagy délutáni

svetlu. Radostan je mladić i ozbiljan

napban a város. A fú boldog, hát komoly,

kao što muškarcu priliči: „Videćeš,

mint a férfak ilyenkor: „Meglátod,

ostariću i nećeš me voleti“ – kaže –

megöregszem s nem fogsz szeretni” – mondja –

„Tromo će tapkati stari profesor, a ti…“ –

„Ott totyog majd az öreg tanár, te pedig –”

„… kraj tebe ću biti, jer ženu profesora

„… melletted megyek, mert az öreg tanárné

istom brzinom gazi vreme.“

felett is éppen úgy eljár az idő.”

I polaze, ne hajući za vreme,

És elindulnak, mert semmi közük még az időhöz,

dok ljubav žari u njima trenutke

csak a szerelem izzik fel bennük pillanatokra

vere i svaku poru njihovog života

úgy, hogy azt hiszik: életük minden

osvetljava.

zugába bevilágít.

Ljubav je lampa, kao i svaka druga lampa.

A szerelem épp olyan lámpa, mint minden lámpa.

Kasnije izvan osvetljenog kruga

A fénykörén kívül totyognak később

tapkaju ostareli muškarci i sagnuvši se

a férfak megöregedve, s a leejtett

za ispalom palicom, njihove ruke

bot után hajolva ütközik kezük

udaraju o samotnu zemlju, o jedinstvenu humku:

a magányos földbe, az egész nagy földgömbbe:

u Julijin grob.

egyetlen Júlia sírja.