Zaleđene

Órák, napok

prozore minuta, dana

jéghártyás ablaküvegét

dahom grejem ne bi li te ugledala.

lehelgetem, hogy megláthassalak.

Tvoje krasno lice zazivam

Gyönyörű arcod tanulom

na ulici, pruzi, u večnoj opasnosti,

utcán, sínek között, örök életveszélyben,

po lutajućim tramvajima.

nem tudom hova tartó villamosokon.

Izvan tebe živim

Kívüled élek,

tako hrabro, da bi u tom

olyan bátran, hogy abban már

mogao videti zebnju

megláthatnád a vacogást,

kad bi me jednom izbliza pogledao.

ha egyszer közelről szemügyre vennéd.

Ali ti me ni ne znaš.

De nem is ismersz.

Ja sam ta

Én vagyok az,

koja je sposobna ukrotiti

aki meg tudom szelídíteni

otrovne zmije tvojih obrva,

szemöldököd egymást-maró kígyóit,

koja se ne boji da će se slomiti

aki nem félek, hogy összezúzódom

na tvom crnom kamenu,

fekete köveiden,

koja će se još možda othrvati

aki talán még megbirkózom egyszer

s tvojim jezivim anđelima,

iszonyú angyalaiddal,

koja se usudila da uđe

aki be merek lépni hozzád

iza tvojih čeličnih rešetki

a magad-fonta kettős rács mögé

i svakodnevno te hrani

és enni adok neked naponta

i gasi ti žeđ.

és megitatlak.

Ni ne znaš za to, sagnuto glavo.

Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Da li još shvataš jednostavan govor?

Érted-e még az egyszerű beszédet?

Raspetljaj svoju sudbu.

Bogozd ki göbös sorsodat.

Pomažem ti.

Segítek.

Ali ti i vraćam.

Aztán visszaadom.

Izvan tebe živim,

Kívüled élek,

tako ojađeno-hrabro.

ilyen siralmas-bátran.

Ti tu kružiš, još neotopljeno,

Te itt keringsz, még oldozatlanul,

u stohiljada-voltnoj struji

csontjaim fehér izzó szálai

mojih golih, belih kostiju.

tízezer voltos áramában.