Pet godina mrtvom Imreu Šafranju

Az öt éve halott Sáfrány Imrének

Majstro,

Maestro,

sve češće mislim na tebe,

egyre gyakrabban gondolok rád,

a ustvari

pedig hát én téged

nisam te poznavao.

nem ismertelek.

Nekoliko zdravo u klubu

Néhány szervusz a klubban

i na hodnicima,

s a folyosókon,

između nas ako se i toliko desilo.

ennyi ha történt közöttünk.

Da, i razgovor

No, és a beszélgetés

posle otvaranja tvoje zadnje

utolsó újvidéki tárlatod

novosadske izložbe,

megnyitója után,

vrag već zna, o čemu.

a fene sem tudja már, miről.

Ranije dakle

Vagyis korábban

nismo bili zajedno.

nem voltunk együtt.

Nismo se ni zbližili,

Össze se melegedtünk,

tvoja čudna bolest

fura betegséged kiringatott

te je na groblje odvela,

téged a temetőbe,

što smo u velikoj jurnjavi

amit alig találtunk meg

jedva našli

a nagy rohanásban

– kao da bi tačnost

– mintha értelme lett volna

još nekog smisla imala –

még a pontosságnak –,

i posle iz čega smo se

és amiből aztán csak nehezen

spoticajući između nepoznatih grobova

keveredtünk ki

jedva iskoprcali,

idegen sírok között botladozva,

jer smo i jednog drugog slikara

mert egy másik festőt is

potražili.

felkerestünk.

Još su mi se otužni pogrebi govori

A fülemben csengtek még a

u ušima odzvanjali,

szomorúan szitáló gyászbeszédek,

između njih stisnut,

és közéjük szorulva,

upetljan

beléjük gabaljodva

velik beli papir je lebdeo,

szállt a nagy fehér papír;

neko je za tobom bacio.

valaki utánad dobta.

Kao da bi tek

Mintha csak

ubuduće sagnuo,

ezután hajolnál majd fölé,

ili rađe kao da si sve

vagy inkább mintha mindent

iza sebe brisao:

letöröltél volna magad után:

neka zaostavština čista ostane,

maradjon tiszta a hátrahagyott,

i neka nas ni

és az egyre szabálytalanabbul

išarani tragovi

cifrázó nyomok se

ne ometaju,

zavarjanak minket,

za kojima ni ovako nemamo

amelyek után úgysincs már

zašto da jurimo,

miért iramodnunk,

pa ni do sada nismo te sledili,

hisz eddig se követtünk,

i ko zna,

és ki tudja,

možda nismo te ni voleli,

talán bizony nem is szerettünk,

koliko bi jednog drugog

amennyire egy másikat

trebalo voleti,

szeretni kellene,

da bi u istaloženom vremenu

hogy nyugodtan elkerülhessük

groblja

a temetőket

mogli mirno, ne tapkajući zaobilaziti.

nem motyogva a lehiggadt időben.

Koji put odsutnim razumom

Így gondolok rólad

tako razmišljam o tebi,

el-elkujtorgó értelemmel,

kao o nekom ko u sebe umotano

mi önmaga köré csavarodva

sa ruba majskog neba

kúszik a májusi ég

na zalazeće Sunce se penje.

peremén lebukó Napba.

Gde si pripadao?

Hova tartozhattál?

I: Ko si ustvari bio?

És: Ki lehettél?

Inače čoveče – ne boli ti.

Amúgy men – nem fájsz.

I više ni meni ne boli,

S már én se fájok,

samo stojim i promatram:

csak állok és vigyázok:

šta se s nama događa.

mi történik velünk.

(1985)

(1985)