…Cereći su ga opkolili… Nek peva,

…Vihogva fogták közre… Ám daloljon,

ako mu duši tako prija! Šta im je značila

ha jobb a lelkének! Mit volt nekik

pesma! briga im ako u njima skriveni

a dal! mit nékik, a bennük homályló

tajanstveni bogovi zasvetle i

rejtelmes istenek ha fölragyognak

sevajući red šara! Šta su oni znali, gonjeni

s villámló rend cikáz! Mit tudtak ők,

preko vode i kopna na njihovim

mit tudnak ők felőlük, rettegett

stravom omeđenim putevima

és rémült útjaik során üzetve

šta znaju o njima?...

vízen és szárazon?…

Ali gore,

De fönn,

sebe u vlastiti čar skrivajući

magát önnön tündökletébe rejtve

stajao je nepokolebljivo sunce,

állott a nap, a megingathatatlan,

oko njegove užarene jezgre, treperći

s izzó magva körűl, az ezeregy

u vetrovima, izlizane rubove na nebo

szélben lobogva, rojtos széleit

poput plamena čadžom pisajući,

korommal írva égre, mint a láng,

teturao prostor.

ingott a tér.

A on u tom treperenju,

És ő, e lobogásban,

i on sam, kao plamen u vis udarajući

maga is, mint a láng, magasra csapva,

digao kovrdžavu glavu pesme

s fürtös fejét a dalnak fölemelve

i sklopljenim očima promatrao virove

és örvényekbe-látni-húnyt szemekkel

i ne uzmicajući, poput zanosa

és meg-nem-ingva, mint a szédület,

na vrhu uzrujanog bikovog nosa iznad

a bárkaorr habvert csucsán kiállott

ubogog naroda, iznad dubine i visine

a báva nép fölé, mélység s magasság

stao, iznad vlastitog srca stao i stojeći

fölé, önnön szíve fölé kiállott

između života i smrti gonjen do

és állva, megrándult minden izében,

raspuknuća čitavim telom zadrhta,

élet s halál közt ajzva pattanásig,

kako ga je neumitna sudbina dohvatila.

amint a vásott sors belékapott.

I udari glas i nenadano zaskoči.

És felcsapott a hang és lecsapott.

Kao galeb koji na nebeskom svodu kivuda,

Mint az ég ívén cikázó sirály,

kao pramac korabljice među talasima,

mint a habok között a bárka orra,

kao užas i nada u njegovom srcu.

mint a szivében rémület s remény.

Ko nije osetio te glasove?

Ki nem látta e hangokat?

Prolaskom

A zajgás

huke mesto blažene tišine

elültén szétterült csend nyughelyét

prekinuli treptaji, prasci, blesci

fölverve, rebbentek, pattantak és

i – sunovratile sagorele iskre

villantak és – kihúnyva visszahulltak,

nastale na njegovoj vrednoj tkanjači,

szikrák szorgos szövőszékén teremve,

o živo lauto, o zlatokovno grlo,

ó, élő lant, ó aranyveretű

i o, od ta dva nastali sjajni vezo: sazvučjo!

torok, s ó, kettő fényes szőttje: hangzat!

Zasenjujući su se rojile i u dubini slepo

Vakítva rajzottak s alant vakon

umirile, čekajući – njega čekajući,

pihentek el, mind várva, várva – rá,

ko je već znao da mu mogu slom čekati,

ki tudta már, hogy vesztét leshetik,

ali zalud, on već ne može nestati.

hiába, ő már el nem veszhetik.

U plesu je krajolik. Arijon peva.

Táncol a táj. Arión énekel.

I već ne on peva, pesma, o ta

S már nem is ő dalol, az ének, ó, a

opaka, čarobna kob peva o njemu,

vásott, a bűvös sors énekli őt,

i čitavo njegovo biće u glas se pretvori

s egész valója hanggá lesz, amint

kad se na usnama ime njegovog boga začuje,

istenének neve fölzeng az ajkán,

kad se u ime boga oglasi,

amint ő fölzeng az isten nevében,

kad se to ime nad morima začuje,

amint e név fölzeng a tengeren,

začuje i utiša:

fölzeng és elhal:

PAJAN!

PAIÁN!

Iza njega

És nyomában

kolut crne tišine zjapi

fekete némaság gomolya tátong

i kao dim i njegov lik nestaje.

s vele oszlik alakja, mint a füst.

I u na nestalo čudo sručenom

S az ellobbant csudára rászakadt

garavom mraku na nepreglednim

kormos sötétben lassan ring a bárka

putevima nastavlja svoj put korabljica,

irdatlan útjain tovább, az elgyúlt

u prosulom pepelu izgorele tišine

csend hullongó pernyéiben,

što već opet roj uzvitla,

miket már újra megzörrent a raj,

košmar uskomeša…

felver a döbbenet…

Pajane! ti sjajno!

Paián! te fénylő!

Neka te i ja opevam, nek ubacim u tvoje ime,

Hadd zenglek én is, hadd vetem nevedbe,

na usnama mi rođenom imenu svoju sudbu!

ajkamon kelt fényes nevedbe sorsom!

Međ gusarima, na gusarskom brodu, izložen

Kalózok közt, kalózhajón, kalóz

gusarskim vetrovima, previrajući u viru gusarske usudi

szelek kényén, kalóz sors sodratán

– neka i ja budem deo te kobi.

vettetve – hadd vetem magam ki én is.

O pogibijo, do dna srca me napni,

Ó, szívem mélyéig feszíts, veszély,

poletu, oglasi se u mojim mišićima,

zendülj fel izmaimban, lendület,

gusto telo, u odbeglu paru se pretvori,

pattanj szökő párává, sűrü test,

i dušo, u hipu klisnuvši, telo poprimi:

s lélek, ölts testet, röpke-surranón:

ti blistavo pesmo, primi me u sebe!

fogadj magadba, dal! te tünde

i vi more sveznalice, uvek postojane

és el sosem tűnő, ringassatok

ohrabrujući vi me uljujkivajte.

bizton, ti mindentudó tengerek.

Nebeski svod je golem mlaz zraka,

Roppant sugár az ég íve, az isten

sjajan nerv bogovog luka titra.

íjjának fényes idege remeg.

Poskoči strelo, digni me nevidljivo

Pattanj, nyíl, repíts láthatatlanul

i izloži me kod Tajnarona radi snebivanja

és ámulatra tégy ki Tainaronnál

ispred zaprepaštene gomile:

a döbbenetre-gyűlt népség előtt:

moj isčezavajući delfine.

eltűnő delfinem.

(mart 1944.)

(1944. március)