A csönd lüktet a félhomályban,

Kao što moje srce kuca,

hulló lombokat ringatón,

ljuljajući lišće u padu

szépségektől terhesen,

opterećeno lepotama

mint ahogyan ver a szívem.

u svitanju tišina kljuva.

Hajnalodik - a nappal ásít

Zora je – snom opijeno

álom-ittasan, fél-éberen,

u polusnu zeva dan

akárcsak én; - táguló tüdejébe

kao i ja; – u raširena pluća

szívja a kocsonyásan-remegő ködöket,

poput sulca drhtavu maglu uvlači

s mint az ember szeme,

i kao ljudsko oko

- ha könnyíthet lelkén,

– ako može dušu olakšati,

gondjai kevesbednek -,

kad se smanjuju brige –,

lassan tisztul a táj.

kraj se polako bistri.

Várom, hogy mozduljon a hajnal,

Čekam da se zora pomeri,

friss lendülettel lépjen

neka svežim naletom krene

a világosság felé,

prema svetlosti,

a hajnal is vár engem.

i zora me čeka.

Farkasszemet nézünk. Tétovázunk,

Izazivajući se merkamo. Kolebamo se,

biztatgatjuk egymást.

jedan drugog bodrimo.

Nehéz az első lépés,

Težak je prvi korak,

csábító a kába álom.

mami onesvešćen san.

De aztán mégis: egymásra nevetünk,

Onda ipak: nasmešimo se

s megindulunk vidáman, kéz a kézben,

i vedro krenemo, rukom u ruci,

mint szerelmesek,

poput zaljubljenih,

hogy huszonnégy órán keresztül

da kroz dvadesetčetiri sata

gyűjtsük az erőt és a kedvet,

sakupimo snagu i volju

amellyel holnap - újrakezdjük.

kojom sutra – opet počinjemo.

(1957)

(1957)