I.

I.

Hogy hajdan, hajdan, hajdan

Nekada, nekada

locsogó patakzajban

u žamoru potoka

hűvös hullámmosásban

u svežini korita

lágy gyerektalpon jártam –

bosa sam hodala –

hogy onnan elszakadtam?

što sam to ostavila?

tudd, mindig ottmaradtam,

znaj, tamo sam ostala,

kavicsos görgetegben,

u valjanju belutka

nyári patakmederben,

u letnjem koritu potoka,

kiálló kő símáján

na stoletnim stenama

ott ülök sírva, árván,

plačući sedim, sama,

honvágy-gyötörte gyermek

u svet sam oterana

kit idegenbe vertek – –

al’ sam tamo prikovana – –

ki velem szemben állasz

protivnici smo, ali

tudd, ha késik a válasz

znaj, kad odgovor kasni,

s szavamat csend előzi

kad nas ćutnja razdvaja,

kettősségem legyőzi:

razum dvojnost svladava:

a csendben összevontam

sebe sam sažimala

magam, s magam kimondtam,

ali i pokazala,

magam, kit itt ismernek,

sebe, koju tu znaju,

s magam, ki messzi gyermek – –

čednu, koju tu ne poznaju – –

II.

II.

tudd, szégyen rámpiríthat,

Sramota i ruglo

homlokom kínban izzhat,

mogu mi nabrati čelo

tűzvész a felhős alkony – – –

dok suton vatra nagriza – – –

én hűvös messzi parton

mene daleko vrelo

fekszem alkonysötétben,

smiruje u sumraku,

szívem a bársonyrétben

srce mi je o pliš travnjaka

megtörölt, tiszta penge,

obrisana čista sablja,

megfürösztött a zsenge

kupala me je jutarnja

lágy fű, megedz a hűség,

rosa, vera klesala,

legyek kard s egyszerűség – – –

nek budem mač i naslada – – –