Sebeitekkel csillagosra verve
S vašim ranama izudarana
koponyám éggel és porral eljegyezve,
lobanja mi je nebom, prašinom verena,
s mert hiába magyaráztam a csodát,
i jer čudo sam zalud objašnjavala,
a hasbarúgott kisbabák
večne poglede u stomak
örök tekintetét - mert hiába,
tučenih krhkih deca – jer zalud,
hiába magyaráztam a csodát,
zalud sam čudo objašnjavala,
hogy megtörni a vegetáció falánk
da slomiti nesmiljene zakone
törvényét: erre szolgálna az emberi lét,
vegetacije: za to bi čovek služio,
s mert a földön-álló üvöltők
i jer za one koji na zemlji urlaju
díja csak a föld szemete - mert a por
nagrada je otpad zemlje – jer je
önnön fájdalmára süket
prašina za vlastitu bol gluha
s áhított megváltótok örökkön
a oduvek željeni vaš spasitelj
a látványosság volt, az ég:
krasan prizor, nebo bio:
hát megragadtam a Sárkány kötelét.
zgrabila sam uzde Zmaja.
Föl, föl a föld nyomorából!
Van, van iz zemaljske bede!
Szállnunk és hullnunk: szabad.
Vični smo za let i pad.
Illúziónk: hogy imádnak,
Naša utvara je: vole nas,
nosztalgiánk: az anyag.
a čežnja: materijal.
Pusztuljatok,
Isčeznite,
szimbólumok!
vi znamenja!
Az én elragadóm valóságos
Moj otmičar je stvaran
mint a görgeteg szikla, a vizek.
kao voda, kao usov stena.
A magányosan fölfedezhető
Svet kojeg se samotno otkriva –
világ - az Írott Világ
svog usamljenog putnika
röpítette magányos utasát.
Pisani Svet je digao u vis.
Tengerár úgy még nem sodort
Morski val još nije bacao
reménytelen vízbefulót,
svog davljenika tako,
ahogy velem felrobogott
kao što mene u besomučnom kasu
a Sárkány, ki e gyötrődő anyag
Zmaj, rotaciski paprir
rotációs papírja,
propaćene materije,
az anyag végső realizálódása volt.
konačna realizacija materije.
Rögtön hatalmas surrogás
Nesnosni šumovi su me
süketített el - s szédülve, fájva
gluvili – omamljeno, bolno
még végső földi könnyeim
još sam i propast vlastitih
pusztulását is láttam: mint fehér,
suza videla: poput belih
fagyott almák, robbantak fel
smrznutih jabuka
a légkör üregeiben,
su se rasprhli u eteru
s zengett a rettentő sörény:
i grohotala užasna griva:
a madzagba-fonott nemzetizászlók,
u kanap-vezane nacionalne zastave,
husvétok bevérzett aranyszallagjai,
prokrvljene zlatne uskrsne trake,
gyászlobogók és zsibvásári harisnyák:
zastave žala i čarape sa pazara:
kellékei az írott valónak
potrepštine pisane stvarnosti su
ütötték a zöld levegőt ütemre
poput nedoličnog aplauza
mint szégyentelen tapsvihar,
ritmički udarale zrak,
vegyes örömök bére,
nadnice sumnjivih radosti,
s nem hagytuk le e bizarr muzsikát
i nismo ostavili tu nastranu muziku,
és ordított a levegő
urlao je zrak kako
ahogy e sok förtelem és remény ütötte,
ga je to mnoštvo gnusoba i nada tukla,
s az iramtól-fullasztó világsörényből
sa jezdeće-gušljive grive sveta
felkúsztam a Sárkány fejére.
popela sam se na glavu Zmaja.
S ha láttál arcot
Ako si video
összeállni szívárványból és bitóból,
stvaranje obraza iz duge i vešala,
homlokot ahol a nap árnyéka a kivégzési pecsét,
čelo na kojem je senka sunca žig smaknuća,
arc-mezőt ahol a ráncok, redők:
livadu lica sa crtama, naborima:
a világ fölfedezésén ámuló költemény-sorok,
začuđeni stihovi otkrivanja sveta,
s a napihírek, a háborus hírek,
nalepljeni papirnati mozaik
a fogyasztás, a termelés
dnevnih i ratnih novosti,
fölragasztott papír-mozaikja
potrošnje i proizvodnje
röhög és gyászol:
grohota i plače:
ez volt az arc, ahol merészség és bukás
to je taj obraz gde su uz sladak smešak
tündöklő mosollyal összeállni kényszerül,
na stapanje su primorani smelost i pad,
mert ragyogóbb a tiszta írás mindennél,
jer jasni spisi su od svega blistaviji,
és a halál se cenzurázza meg
ni smrt ne cenzurira
Apollinaire szökőkut-sorait.
Apolinerove stihove fontane.
Európám lett ez az arc
To lice mi je Evropa
s én olvastam végtelen gyönyörrel.
a ja sladostrasno sam čitala.
Bekúsztam tájait mint az araszoló féreg,
Poput gmizavca sam propuzala predelima,
és a döbbenetes közlemények,
među zapanjujućim saopćenjima,
vicsorgó szájvíz-reklámok,
cerećim reklamama,
arany kódex-iniciálék között
zlatnim inicijalima kodeksa
kerestem az igazságot
sam tragala za istinom
s alattunk duhogott a világűr.
a ispod nas je kosmos tutnjio.
S ráriadtam: nem vagyunk egyedül.
I osvestila sam se: nismo sami.
Fenn és lenn
Gore i dole
sárkányok és lovagjaik oly tömegben
zmajevi i njihovi križari u takvom mnoštvu
száguldottak bevenni a jelenkort
su jurili osvojiti sadašnjost
hogy elborzadtam: ennyiféle hát az írás
da sam se užasnula: zar su tako šarene
és az igazság?
hartije i istine?
Le-föl csapongtak a monstrumok
Okolo su nemani sa brujajućim repovima,
zúgó farokkal, világrepesztő képpel,
svet razarajućim izrazima lepršale,
némelyik még a földközelben
neki su još u blizini zemlje
ledobta bajnokát
zbacili svog junaka
s új nyergelőt suhant keresni,
i tragali za novim jahačem,
és markolták a sörényt, a betűt
i zgrabili grivu, slova
a vállalkozás vitézei,
ti vitezi poduhvata
és olvasták, és csókolták a betűt,
i čitali i ljubili slova,
fiúk és vének, szakállasok és pulóverosak,
mladići i starci, bradati i u vestu obučeni,
és láttam egy nőt: a csillagoknál magasabban
i videla sam jednu ženu: iznad zvezda
állt a sárkányon, gyerekkocsit ringatott
je stajala na zmaju, jaslice ljuljala
s mosolygott mint a téboly.
i sablasno se smeškala.
Föl, föl a föld nyomorából!
Van, van iz zemaljske bede!
Szállnunk és hullnunk: szabad.
Vični smo za let i pad.
Illúziónk: hogy imádnak,
Naša utvara je: vole nas,
nosztalgiánk: az anyag.
a čežnja: materijal.
Mi nem vagyunk a magasságra méltatlanok.
Nismo nedostojni za visine.
Befedve sárral és könnyel
Pokriveni blatom i suzom
ha feltörünk: nem lehetünk méltatlanok,
ako izbijemo: ne možemo biti nedostojni,
s fönn, fönn is csak a rögöt tanuljuk megérteni.
i gore, i gore samo humku učimo dokučiti.
Szentséges állatunkat is
I našu svetu životinju
a vonzás húrjával ő tartja: a föld.
tetivom privlačenja ona drži: zemlja.
Nyögve és minden részében ropogva
Stenjajući, u svakom deliću grokteći
ahogy fölrobog a Lény a csillagokba:
kako se Biće do zvezda uzdiže:
elmúlt sokaságok hátán feszülünk,
na leđima preminulih smo razapeti,
a teljes emberi nem
čitav ljudski rod
roppant sóhajjal tornyosul alattunk,
s golemim uzdahom se gomila ispod nas,
róla zuhannánk, rajta röpülünk,
s njega bi se stropoštali, na njemu letimo,
ez tart,
to nas drži,
és kőbalták, kipusztult kulturák,
i kamene sekire, iščezle kulture,
piramisok, márvány-torzók és betonpaloták -
piramide, mramorne biste i betonske palate –
holt népek hátán élünk és énekelünk,
na leševima mrtvih pokolenja živimo i pevamo,
mert velünk a föld
jer s nama je zemlja
valamit megmagyarázni akart.
nešto objasniti htela.
Hát miért,
Pa zašto,
miért ne lehetnénk vitézei a miértnek?
zašto ne bi mogli biti križari zašta?
Az-e a különb aki ad és vesz,
Dal je bolji taj, koji daje i uzima,
aki szerez,
stiče,
apját, testvérét, fiát eszi, s úgy falja a port
oca, brata, sina ždere i tako guta prašinu
mint aki a sírját benyeli előre
kao da vlastit grob unapred proguta
hogy az is majd övé legyen,
da i to njegovo bude,
s a konzervált technika stációján
i na štaciji konzervirane tehnike
mint a barom a fűevés fokán:
kao marva tokom ispaše:
megáll,
zastaje,
üveg-vas-váraiban a nemzedékek
naraštaji u staklenim-željeznim-dvorovima
elnyomorodva szülik-zabálják egymást
sakato rađaju-žderu jedan drugog
mert emberibbé-mozdítani őket
jer su slabe i tajansvene stare reči
gyenge és selejtes már a régi szó -
koje bi ih na nešto ljudsko pokrenule –
az-e különb aki csak a fixre tesz,
dal je bolji koji na sigurno kladi,
akinél emberibb
od koga je humaniji
az eredet: az őserdő-pokol -
izvor: pakao-džungla –
hát ki az őrült: aki vegetál
pa ko je lud: ko vegetira
vagy aki a sárkányon lovagol?
ili ko na zmaju jezdi?
Az ének,
Pesma,
kirobbantónk a megkövült sárból
izbavitelj iz okamenjenog blata
mindig az ének.
uvek je pesma.
Az őserdő-árnyból, az ablak-nélküli házból,
Iz prašume-senke, blindirane kuće,
testünkből: az öröklött pusztulásból
naših tela: iz nasleđene propasti
felragadónk mindig az ének.
spasitelj nam je pesma.
Mámorában üvöltve énekel a vad,
U svom zanosu urlajući peva zver,
de hogy a teste koporsó lesz vagy bölcső,
al telo joj dal će biti les il kolevka,
nem ő dönti el.
ne određuje.
Az ember
Čovek
valami másért énekel.
za nešto drugo peva.
Ó, az öröklét vitás, a létrejött fiak:
O, sporna je večnost, već rođeni sinovi:
szülöttei a talajnak, milliárd szájjal
potomci tla, nebrojenim ustima
összezokognak.
u horu plaču.
Az állat
Životinja
virágot, moslékot vagy húst eszik,
cvet, pomiju ili meso jede,
levegőből az ember se élhet,
ni čovek ne živi tek od vazduha,
de mi vagyunk a talaj végső kísérlete,
ali mi smo zadnji pokusi tla,
s az elrendelés züllött paradicsomából
iz iskvarenog raja predodređenosti
kiűz a föld riadalma,
istera nas preplašenost zemlje,
a föld riadalma: az ének.
preplašenost zemlje: pesma.
Bizony, az ének, a firtatott,
Da, pesma, osporavana,
a megvetett, az imádott és kifigurázott,
prezrena, obožavana i ismejana,
az ének egy hihetetlenül-szép betonívbe
pesma usađena u neverovatno-lep
beleálmodva, az ének a szerkezetek
luk betona, pesma u zadrhtajima
remegésében, az ének röpülve az ujságpapír
struktura, pesma na svetlom licu novinskog
világos arcán, sárkányként a világon át,
papira, prodirajući kroz svet poput zmaja
röpítve gondolkodó urát,
uzdižući svog umnog gospodara,
az ének magyarázza meg
pesma objašnjava
hogy mért kell átvinni magát
zašto mora čovek sebe
korok és szennyes létformák felett
kroz razdoblja i prljavih formi života
az embernek - hogy velünk a mindenség
preneti – da kosmos s nama
önmagát igazolja - hogy a létezésnek
sebe opravda – da postojanje i drugog
más értelme is van,
smisla ima,
nem csak az évelő halál:
ne tek smrt, nepobitna:
jaj annak
jao svima
aki az idő ellenére megáll!
koji u viru vremena ustuknu!