Én feleségem, jó és drága-drága,

Suprugo moja, dobra i draga – draga,

eddig neked dalt alig-alig írtam,

pesmu ti do sada tek retko pisao,

mert nem bíztam tintában és papírban,

poverenje u papir nisam imao

s féltem, hogy elhull a szavak virága.

jer olako se gubi reč, napisana.

Nem is vittelek tornyos frizurával

Ruku pod ruku, uparađenom frizurom

fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,

nisam te vodio na sjajne parkete,

ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,

tebe, koja si tiho došla do mene

sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

vođena tvrdokornom, gorkom iskustvom.

Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,

Sa izgladnelim psima smo na periferiji lutali

mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma,

i dok je s neprimetnim osmehom mirna

mosollyal vérzett – áldott heroina –,

jesen tiho krvarila – blažena heroina –

sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.

između dubokih rana u magli smo plakali.

Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri

Šta je znala kržljava gospodska raja

népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen

ko si ti, a ona koja visoko diže

hordozza fejét a bálteremben,

glavu u kristalnoj dvorani i uzdiše

karján egy gyémánt-fülű, buta huri.

u varnom zagrljaju, ona je lažna.

Én nem hiszek a nőben. Nem a kézbe,

Ne verujem ženi. Ne prstima koji daju

mely ad-vesz, a szájba – kis piros ajtó,

uzimaju, ne ustima – rujne kapije

most nevető, most bánatos-sóhajtó –

čas se smeše, čas su otužne, žalne –

a karba, amely integet igézve:

ne rukama koji uprazno obećavaju:

de hittem a te két jó-jó szemedben,

tvojim blagim očima sam verovao,

a két szemed mélyén horgonyt vetettem,

utočište sam na njihovom dnu našao,

én mindég a lélekbe-szembe hittem,

poverenje sam uvek u duši imao,

most is hiszek, megálltam, várok itten.

pa tu čekam gde sam već jednom zastao.

Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,

Kad si sa mnom, saputnico draga,

az életemmel járkálsz, ha velem vagy,

tvoja ljubav i dobrota me ispunjava,

de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,

a kad si daleko i tuga te para

akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.

za mene si sušta samoća i patnja.

Most is megmozdul a polgári otthon,

Naš dom, negdašnji, sad se pomera,

olyan bitang már a költő kabátja,

i pesnikov sako je takva bitanga

éjjel nyomorék-karját kitárja,

da u mraku kržljavim rukavima kao stara

s feléd ölel ő is-szegény-búsongón.

lutalica – siromah – do tebe smera.

Mert tett engem az élet hősi-vaddá,

Jer život je stvorio od mene zver,

adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,

poklonio mi je zlato, mirtu, umnost,

volt kenyerem a gőg meg az alázat,

hleb mi je bio pokornost i nadutost,

de csak te tettél krisztusi lovaggá,

al’ s tvojom pomoću sam postao vitez

ki köntösét is megfelezi azzal,

s tobom jer i ogrtač deliš s voljenom

akit szeret. Érted téptem le álcám.

osobom. Zbog tebe sam otrgnuo masku.

A fájdalmat hoztad szépmívű tálcán,

Na kovanoj tacni si donela patnju,

a szegénységet, kinccsel és vigasszal.

neimaštinu s blaženstvom i utehom.

Világok lázát mérik most a népek –

Narodi temperaturu sveta mere –

s én egy higany-pont rebbenését várom,

a ja čekam da se živa pomeri,

37,2... vagy 37,3... ?

37,2... 37,3...

s a pesti utcán is remegve lépek.

Nesigurno hodam ulicama Pešte.

messze, hátra,

Gledam odavde u daljinu, drhteći,

oda, hol hóban ível föl a Tátra

gde visoka Tatra u snegu se beli

s betegek fekszenek, lágyan merengve,

i blago sanjareći leže bolesnici

szájukban hőmérővel, téli csendbe.

s termometrom u ustima, u zimskoj tišini.