Most földrészeket rajzol a parti homokba. Városokat és fákat és városok kincseit. Királyt és gyermeket, az utolsó patkányt is. Sivatagot vés a sebesült anyagba mikor a tajték hátrahord minden kihagyott szívdobbanást. Sivatagot, hogy a közepén felsorakozzanak az angyalok, a bukottak, a jók és azok is, akik szétszerelik a világ másodperceit. Vád alá helyezi magát, itt és most és akkor, amikor beporzatlanul maradnak a virágok és a nők haja Meduszát dicséri. Levon minden következtetést, azokat is, melyekben nincsen dolga senkinek és semminek.

U obali peska sad kontinente crta. Gradove i drveća i riznice gradova. Kralja i deteta i poslednjeg štakora. Kad talas svakog izostalog udrca srca uzmiče u ozleđenu materiju pustinju teše. Pustinju da bi se u sredini u redove anđeli svrstali, propali, dobri i oni koji rasklapaju sekunde sveta. Protiv sebe diže optužbu, tu i sad i onda, kad cveće ostanu neoprašeni a kose žena Medusu veličaju. Povlači sve zaključke i one u kojima niko i ništa nema udela.

Létezik, látja, az egész világ, minden, amit az ostromolt emlékezetbe még belekapart. Az angyalok a vizek széléig merészkednek, a tenger már nem birodalma a mélységeknek és elkezdődik az első kihallgatás. Felveszik az írásba adható legrövidebb vallomást, ami vagy vers vagy az igazság maga. Öt perc vagy annyi sem, kiterjed a dagály, a város falai állnak és áznak, bennük a dolgok rétegeivel és egy toronnyal, melynek tetején egy óra képtelen számol pálmafát, sós habokat, a magány erődítményeinek minden homokszemét.

Postoji, vidi, celi svet, sve što je još opsednuto sećanje utario. Anđeli su se do rubova voda drznuli, more više nije carstvo dubina i počinje prvo saslušanje. Preuzimaju najkraće priznanje što se pismeno može dati, a to je ili pesma ili sama istina. Pet minuta ili ni toliko, rasprostire se plima, zidovi grada stoje i vlaže se,  u njima i stvari sa slojevima i sa jednim tornjem na čijem vrhu jedan sat je nesposoban prebrojati palme, slane valove, svakog zrna peska utvrđenja samoće.