Távolra hullva a csóktól, a Nőtől,

Predaleko od poljupca, od Žene,

A föld tenyerén pihenek.

Na dlanu zemlje odmaram.

Rongyokba csavart, néma sorsom

U krpe uvijena, moja nema sudbina

Isten kegyelmét vedli le.

Milost Božji zbaci.

Minden egy néma, halk kiáltás.

Sve je jedan nem, tih krik.

Az éj a Napba menekül.

Noć u Dan se da u beg.

Nyomja már negyven év a vállam.

Ramena mi već četrdeset godina tereti.

Mégis mért vagyok egyedül?

Ipak što sam tako usamljen?

Múltam süket jelenjén átpeng

Preko moje sadašnjosti gluhe

Zord telek harcos nyomora.

Prodire borbena beda surovih zima.

A szél fúj, és önmagát fújja

Duva vetar i sam sebe duva

az elmúlás pora.

prah prolaženja.

........

......

Csak tegnap jöttem rá, hogy

Samo sam juče doznao da

egy kerek kő is

i jedan okrugao kamen

tudja gurítani önmagát

može sam sebe kotrljati.