A tenyerébe temette arcát,

U dlanove skriveno lice, nepomičnu

szíve nehéz volt, csend volt, nem zavarták,

tišinu, bezgraničnu samoću nisu

sem emberek, sem állatok, se gépek,

ometali ljudi, mašine, životinje,

az élete, úgy tetszett, töredék lett,

život je, činilo se, na krhotine

egyfajta csonkja egy egész darabnak,

raspala, na deliće od jedne celine,

gondolatai egyhelyben maradtak,

njene misli nisu se pomerile,

nem ösztönözték semmiféle példák,

nisu nju pokretali primeri

és nem értette semminek a célját,

niti oduševljavali ciljevi,

nem érezte, a szél játszik a hajával;

kosa nije primetila igru vetra;

mint az, aki a szomszédságból áthall

kao neko, do koga tek tokom sna

valami mormogást, miközben alszik,

preko zidova dopire žamor susedstva,

olyanná lett egész tetőtől talpig

poput kipa postala je nepokretna