Végre mégis csak jó lenne kifordítani magunkat – mondtam egy este a feleségemnek. – Ami eddig belül volt forduljon kívülre és viszont. Oktalanság a gyerekekre gondolni, akik higanykönnyeket sírnak és minduntalan be akarnak csapni bennünket.

Naposletku ipak bi bilo dobro izvrnuti se – rekao sam jedne večeri supruzi. – Što je do sada bilo unutra neka se izvrne prema vani i obrnuto. Bedasto je misliti na decu koji olovnim suzama plaču i neprestano žele nas prevariti.

Oktalanság. 1923, Bécsben, ahol mindenki villannyal meg gázzal világít, petróleumlámpa alatt kuksolni, egye meg a fene a gyökereit is az ilyen életnek.

Bedasto je 1923. u Beču gde svako sa strujom i gasom svetli pod petrolejkom čučati, do đavola i sa korenima takvog života.

– Hát mit akarsz csinálni? – kérdezte a feleségem.

– Pa šta bi ti hteo? – pitala me je supruga.

– Mit akarok csinálni?!

– Šta bi?

– Mit akarsz csinálni?

– Šta bi?

– Álmos vagyok. Vesd meg a díványomat s ha nincs más dolgod gyere szépen mellém. Hiába nevetsz, nagyon el vagyok keseredve.

– Pospan sam. Pospremi sofu i ako nemaš drugog posla dođi lepo pored mene. Zalud se smeješ, očajan sam.

Muzsikák és fényességek szólnak belőlem.

Iz mene glazbe i svetla se oglašavaju.

Vegyétek le vállaimról az alvó embereket.

Skinite sa mog ramena uspavale ljude.

Kenyerem morzsáit összeszedem és reggel ötkor kiszórom az ébredő madaraknak.

Skupljam mrvice hleba i ujutro u pet baciću tek probuđenim pticama.